Az amerikai akciófilmek egyik fontos eleme egy könnyen gyűlölhető ellenségkép kialakítása, amely az évek előre haladtával folyamatosan változik. A hidegháború alatt gyakran találkozhattunk szovjet kémekkel vagy alvó ügynökökkel, az elmúlt két évtizedben pedig a terroristák adják ki azt a gonoszt, akit feltétel nélkül lehet utálni. Ez a fajta világszemlélet, a maga ironikus módján, tökéletesen beleillik a Sicario 2 – A zsoldos cinikus életértelmezésébe, még úgy is, hogy gyengébb, mint elődje.
A mexikói drogkartellek a kábítószer biznisz mellett most már terroristákat csempésznek a határon túlra, elvégre ebben (is) van a pénz. Egy borzalmas nyitány után az amerikai állam már szinte készen áll, hogy terrorszervezetnek nyilvánítsa ezeket a bűnszervezeteket, és felkérik az első epizódból ismert Matt Gravert arra, hogy ugrassza egymásnak a kartelleket – aki pedig Alejandro Gillickhez fordul. Könnyebbnek tűnik az egész, mint amilyen valójában, és karaktereink egy egyre bonyolultabb helyzetbe keverednek.
A film egy gyengébb, soványabb és erőtlenebb „változata” a 2015-ös remeknek, és szinte minden aspektusában csupán árnyéka annak. Míg Josh Brolin és Benicio del Torofantasztikusan hozzák karaktereiket, akikben ebben a rideg, kőkemény, kissé már fárasztóan macsó világban elkezd időnként pislákolni a moralitás és az empátia szikrája. Ezek a szegmensek azonban apró részét teszik ki csupán Taylor Sheridan meglepően összecsapott forgatókönyvének, amely több narratív szálat próbál sikertelenül egyensúlyozni – azért is csalódás, mert ő írt az első Sicariót, valamint az A préri urait is, többek között.
Az akciójelenetek, bár nem annyira maradandóak, mint az első epizódban voltak, kifejezetten jók, Dariusz Wolski operatőr pedig hosszú, vágatlan jelenetekkel hagyja, hogy befogadjuk a történéseket, lassan engedve utat a nyomasztó kegyetlenségnek. Az erőszak dominanciája, a vérontás uralkodása továbbra is központi téma, a film kulcsmondata pedig fájdalmasan foglalja össze a brutalitás értelmetlenségét: „Szerinted a cél a változás?” A kettő együtt pedig a helyszínül szolgáló régió és a világ – sőt, talán a filmipar – erőszak imádatára is céloz, ahol a vérontás vérontást szül, és minden marad a régi, hiába vannak „jófiúk” és „rosszak”. Ez remekül kitűnik az alkotásból, de kissé összecsapottan, instabilan.
Stefano Salima rendezése miatt pedig minden Villeneuvestílusának egyfajta imitációja: mintha próbálnák megismételniami volt, de csak félig sikerülne. Megvan a zord cinizmus, Wolski kameramozgása Roger Deakins munkáját idézi, míg Hildur Guðnadóttir lélekőrlő, búgó, állandóan jelen lévő zenéje a nemrég elhunyt Jóhann Jóhannsson hangzására emlékeztet. A filmnek van egy dinamizmusa, ami magával vonzza a nézőt, erőszakossága, illetve feszültsége pedig a tekintetet is, de mégis hiányzik belőle valami: akár a friss gondolatok, akár az egyedi irány. A maga ironikus módján azonban érdekes, hogy egy ennyire komor szemléletből próbálnak franchise-t teremteni, amire a történet felépítése is utal, de Trent Luckinbill producer is megerősítette, hogy dolgoznak a harmadik epizódon.
A Sicario 2: A zsoldos egy lazább, erőtlenebb és vérszegényebb folytatás, bár tartalmaz izgalmakat, akciókat és érdekes kérdéseket. Amorális és cinikus szemlélete azonban nyomasztó, és mivel annyira próbál elődje lenni, kissé fárasztó és jellegtelen lesz, ahogy pereg a két órás játékidő – ettől függetlenül érdemes megnézni. Érdekes, hogy miként próbálnak egy ennyire ridegen antihős hangulatból sorozatot felépíteni, szemben a jelenleg meghatározó szuperhősös filmekkel.
