A japán filmipar egyik jellegzetes alműfajába tartoznak a kaiju filmek, amelyekben óriásira nőtt szörnyetegek ostromolnak nagyvárosokat, míg az emberiség – vagy épp más monstrumok – szembeszáll velük. Ez a specifikus felállás egy nagyon sajátos stílussal operál, ami nem csak a szigetországban, hanem világszerte népszerűvé tette karaktereit és motívumait. Guillermo del Toro, a felkelő nap országából eredő popkultúra nagy szerelmese ezt a hangulatot emelte át az eredeti Tűzgyűrű létrehozásakor, jellegzetes amerikai elemekkel dúsítva. Az eredmény így egy könnyed, de felettébb szórakoztató mozi lett, szerethető karakterekkel és látványos összecsapásokkal. Ez azonban folytatásáról, a Tűzgyűrű: Lázadásról már sajnos nem mondható el.
A túl hosszúra nyúlt felvezetőből kiderül, hogy 10 évvel az eredeti film eseményei után járunk: a kaijūk nincsenek többé, az emberiség próbál újjáépülni, de a szörnyek támadásának utóhatásait még érezni. Csontvázak borulnak az elhagyatott épületekre, amelyeket a dühöngő ifjúság – köztük Jake, Stacker Pentecost fia – végtelen bulizásra használ. A srácot John Boyega alakítja, aki Idris Elba szigorú, határozott karakterének az első részből gyakorlatilag teljes ellentéte: ezt azért emelem ki, mert ő az egyetlen, aki színészként jót alakít, illetve hozzá kapcsolódik az egyetlen valami, ami karakterívre hasonlít. A fegyelmezett Nate, aki hősünk egykori társa volt, mielőtt utóbbi lelépett volna a csapatból, valamint a fiatal és lázongó Amara, aki hobbiból robotokat épít, kémiája Jake-kel javít a helyzeten, de az említett két figurát alakító színész a minimumnál sokkal többet nem ad bele.
A gond pedig az, hogy ugyan felbukkannak a régi, jópofa karakterek közül páran, a fókusz az „új generáción” van, akik kidolgozatlanok, karaktereik unalmasak, a párbeszédek pedig mintha a 90-es és 2010-es évek bizarr egyvelege lenne. A dialógusok tartalmi része nyelvtől függetlenül béna, de a magyar szinkron olyan mértékben lejáratja szerencsétlen szereplőket, hogy már a néző érezheti magát kínosan. Míg az eredeti filmben szórakoztató volt nézni a bunyók közötti töltelék jeleneteket és a karakterek szentimentális, de mégis kellemes történetét, addig itt egyszerűen nem tudtam mit kezdeni unalmammal, és vártam, hogy végre jöjjön már az agyatlan szörny-robot párbaj – amiben viszont jeleskedik a Tűzgyűrű: Lázadás.
Az első rész sötét, esős, rejtélyesebb jeleneteivel szemben itt jól megvilágított, átlátható és pörgősebb akciókat nézhetünk. Ahogy általában szokás egy ilyen típusú folytatásnál, minden nagyobb és hangosabb: masszívabb monstrumok, eszementebb történet, külső és belső veszélyek egyaránt, és hatalmas pusztulás. Sőt, most már nem csak a szörnyek, hanem a gépek is egymásnak feszülnek, és közöttük is változatosabb a felhozatal. Így ugyan már elmúlt az acéltitánok-kontra-szörnyetegek kezdeti varázsa, de kárpótol érte pár igazán látványos és szórakoztatóan összerakott jelenet, ahol a rendező remekül érezteti az arányokat is. Legalább itt elérte célját, ugyanis a többi szekcióban határozott visszalépést érezni, amitől bugyutává, és ami még rosszabb, feleslegessé válik a film.
Bizarr, megkezdett karakter szálak indulnak el, de maradnak befejezetlenül, míg a szereplőkkel nem tudunk igazán törődni, ugyanis vagy meg sem ismerjük őket, vagy amit látunk, az nem a legpozitívabb oldaluk. A már említett Amara egy érdekes szereplővé nőhette volna ki magát, de inkább Mako újrahasznosított változatának hat, ahogy Nate pedig Pentecosténak: mintha ugyanazt a sémát húzták volna rájuk, csak más viszonylatban. A sztori ugyan próbál bevinni egy csavart, ami adhatott volna pár remek fordulatnak helyet, de az egész alkotás mintha egy levedlett bőrt öltött volna magára: főként fárasztó, de szerencsére nincs két óra.
Így tehát a Tűzgyűrű: Lázadás egy gyenge és gyakran egyszerűen ciki és béna folytatás, amely próbál építeni a franchise-ra, de nem sikerül neki. Az akciók látványosak, szórakoztatóak, rombolással, repülő végtagokkal és extrém elképzelésekkel vannak megpakolva, és ez az egyetlen, amitől nézhetővé válik a minden egyéb elemében alulmaradó film. Ha lesz újabb folytatás – és ha kaszál a film, miért ne lenne – remélhetőleg csak egy picit jobban odafigyelnek arra, hogy a párbeszédek és egyéb jelenetek közben ne akarjak kirohanni a teremből: nem kérek sokat.
