A Tulipánláz képzeletbeli buborékja csúnyábbat durran, mint a 17. századi eredeti. Minél több virághagymád van, annál nagyobb az esélye, hogy keveredik közé néhány értékesebb, csíkos tulipánt rejtő hagyma is. Minél több tehetséges színészed van, annál nagyobb az esélye, hogy valamelyik majd alakít egy emlékezeteset, és legrosszabb esetben egyedül elviszi a hátán a filmet. Egyszerű matek, ahogy a hagymák árának eleinte meredek felívelése is, ám mire a Tulipánláz véget ér, nemcsak a tulipánok értéke konvergál a nullához, de a hangulatunk is.
Az árva Sophia (Alicia Vikander) és a tehetséges, de nincstelen festő, Jan (Dane DeHaan) reménytelen szerelmét megörökítő… De várjunk! Már az első percekben kiderül, hogy a Tulipánláz valójában a cseléd, Maria (Holliday Grainger) története, aki szerelmes az esküvőjükhöz a tulipánüzletből elég pénzt szerezni próbáló halárusba, aki egy nap összekeveri saját Mariajával a köpenybe burkolózott Sophiat, aki a Sophiaról és férjéről, Cornelis Sandvoortról (Christoph Waltz) portrét festő Janhoz siet, aki egy halom pénzzel tartozik azoknak a kemény és felelősségteljes helyieknek, akik aztán képesek Amszterdam egyik legértékesebb tulipánhagymáját rábízni Jan iszákos barátjára, aki Zack Galafianakis.
Ezen a kis füllentésen persze túl lehet lépni, el lehet fogadni, hogy az előzetesben főszereplőkként beállított Sophia és Jan inkább csak Maria életének izgalmas momentumaként jelennek meg. A baj azonban az, hogy ez csak egy tessék-lássék keret. Igazából mindenki egyformán és lesújtóan súlytalan. A cselekményt mesterkélt fordulatok viszik előre, a párbeszédeket valószínűleg a kellékesek írták, mert dísznek vannak itt, a színészek pedig szemmel láthatóan szenvednek az élettelen és túlbonyolított forgatókönyv rabságában. Ez a kétségbeesett kínlódás az egyetlen igaz érzelem, ami átüt a vásznon. Az összes többi öröm, szomorúság, csalódás csak rendezői utasítás, és ezek sem szépen egymásból adódnak, nincs egy következetes érzelmi felépítése a filmnek. Minden szaggatott, minden darabos.
Hiába a gyönyörű, élettel teli, korabeli Amszterdam, a feleslegesen túlhízott szereplőgárda Barátok közt szerűen szűk, lekorlátozott térben mozog, ami a végére legalább olyan kiszámíthatóvá válik, mint a fordulatok. Amelyik fordulat pedig nem az, az cserébe ésszerűtlen és érdektelen. Ha kiterítenénk egy nagy lapra írva a teljes forgatókönyvet, ráállítanánk a színészeket, és úgy tépnénk le darabokat a lapból, hogy nekik egyre kisebb helyen kell elférniük, lehet, hogy rövid időn belül kevesebben maradnának a lapon, és a forgatókönyv is megcsupaszodna, de lenne egy tisztább, kevésbé kapkodó történet, és több levegő a színészeknek, hogy mutassanak valamit a tehetségükből.
