A Disney az utóbbi években azon dolgozik, hogy minden régi klasszikusából készüljön élőszereplős változat. Ezen kísérletek nem mindegyike érte el azt a szintet, amit elvártunk volna tőle, de kétségtelenül készültek jól kivitelezett feldolgozások is. A Demóna némiképp kilógott ezen filmek sorából, hiszen nem a régi mesét újrázták, hanem Demóna kapott egy önálló előzményfilmet. Valószínűleg a Disney meglátta a lehetőséget abban, hogy ikonikus antagonistáinak önálló filmet készítsenek, ezzel lehetőséget nyújtva, hogy sokkal jobban megismerjük a karaktert és annak valódi motivációit. A legújabb kísérletükben a 101 kiskutya Szörnyelláját vették elő, és a főszerepre Hollywood egyik legkedveltebb színésznőjét, Emma Stone-t kérték fel.
A történet a fiatal Estellával indul, aki már gyerekként is igencsak kilógott a tömegből. Extrém kinézete és a divat utáni rajongása miatt nem tudott beilleszkedni az iskolában, emellett pedig a kislányban mindig is ott lakozott egy másik személyiség is, akit édesanyjával úgy neveztek el, hogy Szörnyella. Elhatározzák, hogy új életet kezdenek, ám útközben tesznek egy rövid kitérőt, ahol egy tragikus esemény miatt Estella élete örökre megváltozik. A múlt fájó sebeivel együtt élve Estellának egyetlen nagy célja az maradt az életben, hogy a divatszakma egyik ikonikus alakjává váljon.
Maga az alaptörténet igen ötletesen lett felépítve és tálalva. Jó ötletnek tartottam, hogy egészen a gyerekkoráig visszarepülünk, és megtudjuk, hogy a jelenben miért is tart ott a karakter, ahol tart, illetve, hogy a múltbeli események szolgáltatják a valódi konfliktust és a főszereplőnk motivációját. Viszont egyúttal kicsit talán hosszúra is nyúlt ez az expozíció, és talán egy kicsit feszesebb tempó praktikusabb lett volna.
A mozi legnagyobb erénye, hogy rendkívül stílusos lett. Nagyon autentikusan jelenítette meg a hetvenes évek hangulatát, mind a díszlet és ruhák, mind a zenék által. A fényképezést is dicsérni kell, nagyon jól eltalálták a mozi tónusát az élénk, mégis fakó színekkel.
Szörnyella karaktere izgalmasan sikerült, jó ötletnek tartom, hogy bemutatták nekünk a lány két alteregóját is, és azt, hogy a mozi során hogyan kerekedik felül Estellán az addig elfojtott, csak néha előbújó Szörnyella. A mozi alapkonfliktusa is teljesen egyértelművé teszi, hogy miért is született meg az a Szörnyella, akit a 101 kiskutyából ismerünk. A film nagyon jól eltalálta a határt azzal kapcsolatban, hogy egyrészt szimpatizáljunk Szörnyellával, mégis megtartsuk tőle a kellő távolságot. A karakter fejlődése egyértelműen az irányba haladt, hogy a kedvelhető, néha esetlen lányból a film végére megszülessen a rideg, manipulatív Szörnyella. Azt is érdekes volt látni, hogyan csinálnak ebből a karakterből Disney-hercegnőt.
A mozinak azonban akadnak hátulütői is. Egy kicsit hosszúra sikeredett a játékidő, ami elsősorban a hosszú expozíciónak köszönhető, valamint a mozi közepén is akadnak olyan részek, ahol kissé leül a történet, így talán egy hatékonyabb vágás feszesebb tempót adhatott volna a filmnek. Az adott kor hangulatának megteremtéséhez elengedhetetlen volt a jó zene, ám sokan fogják azt érezni, hogy túltolták a készítők. Egy komplett koncertnyi zenét kapunk a film során, gyakorlatilag az az érzése az embernek, hogy öt percenként felcsendül egy újabb zene, és ez idővel kissé túlzásnak hathat.
Végül, ami kissé elgondolkodtatott, az az, hogy nem tudtam eldönteni, hogy a Disney milyen filmet is akart készíteni. Egyértelműen egy sötétebb hangulatú mozi ez, viszont nagyon érezhető, hogy nem akarták nagyon darkosra se venni a figurát, épp azon a határon egyensúlyoznak, ami még belefér abba, hogy családbarát legyen. Így pedig nem éreztem igazán bevállalósnak, ugyanis a sok poénkodás és humor egyértelművé tette, hogy a Disney nem akar egy Jokerhez hasonló alkotást készíteni, hiszen az nem férne bele az imázsukba.
A színészek egyébként nagyszerűen hozták a feladatukat. Emma Stone egészen zseniális a főszerepben, főleg, hogy gyakorlatilag két külön karaktert is el kellett játszania. Emma Thompson a bárónő szerepében kellően antipatikus lett, ami kiváló, hiszen pont ez volt a dolga. Jasper (Joel Fry – Yesterday) és Horace (Paul Walter Hauser – Richard Jewell balladája) a meséhez hasonlóan itt is elsősorban a humor legfőbb forrásai voltak.
A Szörnyella a Disney élőszereplős filmjei közül egyértelműen a jobbak táborát erősíti. Nagyon stílusos, élvezhető alkotás lett, azonban aki azt várta tőle, hogy ez lesz a Disney Jokere, az lehet, hogy kicsit csalódni fog. Elvégre egy Disney-filmről beszélünk, ami gyereknek és felnőttnek egyaránt fogyaszthatónak kell lenni. Ami biztos, hogy jön a folytatás, így még viszontlátjuk a vásznon Szörnyellát.
