A kanadai származású Dennis Villeneuve-nek nincs oka panaszra, a filmek világában már olyan elismert művekkel bizonyított, mint a Fogságban, a Felperzselt Föld, a Sicario vagy a tavalyi Érkezés. Minden alkotásával próbál túlmutatni a hagyományos filmkészítés megszokott kliséin és metódusain, igyekszik mindig valami unikumot belecsempészni projektjeibe, megújítani valamivel a szcénát. Talán ez az ambíció vezetett oda, hogy a filmtörténelem talán egyik legmostohábban kezelt szereplőjéhez készült folytatás rendezői székébe ülhessen. A Szárnyas fejvadász történetének továbbgondolása azonban nem egy egyszerű „második rész” és nem is érdemes ekképpen tekinteni rá. Olyan ez, mintha két nagyszerű festőnek megadnánk ugyan azt a témát egy kép megfestéséhez és megkérnénk őket, hogy alkossák meg azt saját stílusuk szerint.
No, ezzel azonban semmiképp sem azt szeretném sugallni, hogy a Szárnyas fejvadász 2049 egy egyszerű utánzása az elődnek (mint, ahogy az mostanában divatos), mindössze a témaválasztás azonos. Villeneuve teljes alázattal vette hát vállára ezt a robosztus feladatot. Szerencséjére olyan emberek álltak mögötte, mint a producer szerepét betöltő, az előző film rendezőjeként (is) ismert Ridley Scott, a szintén az első részen forgatókönyvíróként dolgozó Hampton Fancher és a zseniális kamerakezeléséről ismeretes Roger Deakins. A neo-noir cyberpunk disztópiába tehát egy mondhatni aranykezű csapat enged ezúttal bepillantást – de lássuk, milyen lett a végeredmény.
30 évvel járunk az első Szárnyas fejvadász cselekménye után. A világ még akkori helyzetéhez képest is kritikus állapotban van, hiszen az éhínség miatt szintetikus, génmanipulált ételekkel kell beérni, járványok és betegségek sújtják az emberiséget, valamint a klímaváltozás is megnehezíti azon szerencsétlenül járt lelkek sorsát, akik a Földön ragadtak valamelyik távoli kolónia helyett. Ebben a bizonytalan korban tengeti mindennapjait „K” (Ryan Gosling), akinek hivatása, hogy a mesterségesen előállított, emberszerű bioroidokat, az ún. replikánsokat, engedetlenség esetén levadássza. A film bevezetőjeként szolgáló megbízása során azonban egy olyan titok nyomaira bukkan, amely nem csak a világ, de saját személyes sorsát és nézeteit megváltoztatja. Ez az alapszinopszis ugyan nem mond sokat, azonban a film tökéletesen építi fel a további információk adagolását és olyan mesterien nyúl vissza a klasszikus első rész alapanyagaihoz, hogy az egy teljesen laikus néző számára élvezhető, érthető és átlátható legyen. A történet szempontjából ez voltaképp tökéletesen elegendő, ugyanis ennek a filmnek (ahogyan az elődnek) a vaskos mögöttes mondanivaló teszi ki a gerincét. Úgy tárja elénk mesélnivalóját, hogy közben önmagunk számára megválaszolandó kérdéseket tesz fel, kételyeket ébreszt, vagy éppen mélyen gondolkodóba ejt tematikáját illetően. A jó és gonosz harcától az emberi lét miértjein át egészen a cyberpunk köntösbe bújtatott teremtéstörténetig minden szinten igyekszik felkelteni, majd fenntartani a néző figyelmét. Mindezt úgy, hogy közben ne egy óriási katyvasz legyen belőle, hanem tökéletes harmónia.
Ehhez az említett harmóniához hozzátartozik a filmbeli 2049-es világa és atmoszférája. Olyan tökéletes összhangban vannak a mű komponensei, hogy egy lassan induló, hangulatalapozó prológust követően szinte torkonragad a hatás és beránt a képernyőbe, majd odaszegez egészen a stáblistáig. A sort a látvánnyal nyitnám, ugyanis emellett nem lehet és nem is szabad szó nélkül elmenni. A jövő elképzelése attól lesz hihető, bármilyen médiumról is beszélünk, ha az adott szituációk mögé látunk, komplett világot képzelünk el hozzá. A Szárnyas fejvadász kultuszfilmmé válásának egyik alapköve ez volt és a 2049 is követi ezen tradíciókat, legyen szó bármelyik főbb helyszínről. A túlnépesedett, nyüzsgő Los Angeles (itt hozzátenném, tökéletes átfedés van a két film között, ezt a lokációt illetően), San Diego kietlen, rideg és taszító szeméthegye, vagy a kihalt Las Vegas csendes, de nyomasztó nekropolisza mind egy dologban egyezik: érezhető rajtuk, hogy egy nagyobb világ szeleteit képezik, minden okkal került adott helyére és történelemmel rendelkezik. Ilyen szintű aprólékosság sajnos ritkán látható a vásznon. Mindezt a látványorgiát Roger Deakins új szintre emelt, abszolút szemkápráztató kameramunkája és operatőri bravúrjai teszik feledhetetlenné. A film egyik negatívuma a néhol egyenetlen tempó, ám ezek a szegmensek sem csak időkitöltésre jöttek létre, sokkalta inkább azért, hogy a kamera bemutathassa számunkra, milyen látványt nyújt a világ 2049-ben. Éles és szemkápráztatóan élénk képi világgal megáldott snittek formájában kerül ez prezentálásra és végső soron hozzátesz a film sejtelmességéhez. A karakterek közti interakciók sem a szokványos perspektívákból lettek rögzítve, néha egy tereptárgy kerül fókuszba egy sejtelmesebb jelenet közben, bizonyos esetekben (főleg a durvább akciójeleneteknél) pedig olyan szögből nyerünk betekintést egy-egy karakter fájdalmába, hogy már szinte nézni is zavarba ejtő.
Apropó, a karakterek – szinte teljes mértékben elmondható, hogy a 2049 színészei remek munkát végeztek. Gosling remekül hozza a rászabott nyomozó szerepét, Joi-t, K barátnőjét alakító Ana De Armas tökéletesen bemutatja, hogy a szerelmi szál a blockbusterekben nem csak klisésésen valósítható meg, tökéletesen rávilágít arra, hogy mi vár(hat) ránk a jövőben. A könyörtelen Luv (Sylvia Hoeks) egyszerre káprázatos és hátborzongató minden egyes pillanatban, mikor megjelenik a vásznon, a replikánsok gyártásával foglalkozó, isten-komplexusos Niander Wallace (Jared Leto) pedig tökélyre fejleszti jelenlétével a főgonosz fogalmát. Végül, de semmiképp sem utolsó sorban az eltűnt Rick Deckard (Harrison Ford) feltűnésétének percétől fogva új tónust ad a narratívának: Ford játékán látszik, hogy szíve-lelke benne van a szerepben. Ez szükséges is, hiszen a film erősen operál a karakterek érzelmeivel, igen puritán megvilágításba helyezve azokat, sokszor drámaian, dühítően és végül de nem utolsó sorban veszettül emberien. Ironikus talán ez egy olyan filmtől, ahol nem tudjuk hol a határ ember és gép közt.
Talán nincs is jobb kapcsolódási pont a film egyik legfőbb témájához, amely nem más, mint az emberi és gépi reláció. Sajnos ez nehezen szemléltethető konkrét filmbeli példa nélkül, ám annyira gyomron vágó érzés mindegyik, hogy kár volna lelőni. Érdekes látni, mennyire szerves része a technológia az emberek életének. Ez az egyik legfőbb aktualitása az alkotásnak, főként, hogy egy olyan világot élünk manapság, ahol a technológia egyre inkább igyekszik átvenni az ember felett az uralmat, míg az vígan igába is hajtaná a fejét. Ennek a filmben azonban ellenpéldáját is látjuk, hisz felteszi a kérdést, hogy mit is jelent embernek lenni? Mi joga bárkinek bármilyen más élő, gondolkodó entitást rabszolgasorba taszítani, legyen az ember vagy sem? Mindezek tükrében a 2049 pontosan annyira társadalomkritika, mint amennyire szórakoztatóipari termék. Rengeteget lehetne ezen felül beszélni, vitatkozni, teorizálni a film többi témájáról, ám ez nem egy egyén véleményének dolga, sokkal inkább a nézőközönségé. Bárki képes megtalálni magából egy darabot ebben a filmben, akár szívvel, akár ésszel értelmezi. A lépten-nyomon előbukkanó bibliai és popkultúrális referenciák, a helyszínek hangulatadó hatása és az első rész puszta nosztalgiafaktorából adódó, előtörő érzések pedig csak hozzátesznek az összképhez. Ezt talán csak a filmzene teszi egy fokkal laposabbá. Hans Zimmer ezúttal sajnos nem adta bele a tőle elvárható maximumot. Bár a Benjamin Wallfisch-sel készített közös aláfestéseik a film kísérőjeként, kiemelésképp teszik a dolgukat, azonban valamivel dallamosabb, zeneibb irányt is bőségesen elbírta volna az alkotás. Az első rész Vangelis-albumához mérhető hasonlóságot senki nem várt, ám ezúttal tényleg csak a nyomában jártak ennek az iránynak a zeneszerzők, komolyabb magaslatokba nem tudták emelni művüket.
Mindent összevetve, a 2049 több, mint amire sokan előzetesen vártak. Méltó elődjéhez és bizonyos pontokon túl is nő azon. Egy olyan alkotás, amely leporolja az emberközeli sci-fi műfaj alapjait és egy modernizált küllemmel és gondolkodásmóddal felturbózva vetíti azt a vászonra. Egyedülálló filmként és folytatásként is remekül megállja a helyét, kibővítve és még nagyobb mélységet adva egy létező történetnek, valamint örökre bebetonozva mind saját magát, mind Dennis Villeneuve nevét a filmtörténelembe. „Ti még nem láttatok igazi csodát” – hangzik el a filmben. Most azonban láthattok, hiszen ez legtökéletesebb időpont arra, hogy mindenki moziba menjen és jegyet váltson a Szárnyas fejvadász 2049-re. Mert az ilyen élményekért érdemes igazán a nagyvásznon filmet nézni.
A film megtekintéséhez készítettünk egy, az előzménnyel és a 2049-et felvezető kisfilmekkel foglalkozó összefoglalót, amit ITT olvashattok el.
A Szárnyas fejvadász 2049 október 5-én kerül a magyar mozikba, forgalmazza az InterCom.
