Sokszor feltesszük magunknak a kérdést, hogy mi történik, vagy mi van pontosan a halál után. És vajon mi történne akkor, ha visszahozhatnánk szeretteinket a halálból? Minden más lenne vagy ugyanúgy tudnánk folytatni életünket, mint azelőtt? Stephen King is valószínűleg, ezekre a kérdésekre kereste a választ, amikor megírta a Kedvencek temetője című regényt és most az 1989-es első feldolgozás és annak folytatása után elkészült a legfrissebb adaptáció is belőle, ami talán némi választ ad a fent feltett kérdésekre.
Dr. Louis Creed (Jason Clarke) feleségével Rachellel (Amy Seimetz), valamint két gyermekével Ellie-vel (JetéLaurence) és Gage-el (Hugo Lavoie, Lucas Lavoie) a bostoni nyüzsgésből vidékre költöznek. Ludlowban vesznek egy házat hatalmas birtokkal és kapnak mellé ajándékba egy kedves öreg szomszédot is Jud (John Lithgow) személyében. Később azonban kiderül, hogy egy kisállat temető is található a több hektáros telken, valamint egy titokzatos erdő is. A kis család boldogan éli az életét a nyugodt kisvárosban, egészen addig míg egy családi tragédia nem történik, ami mindent megváltoztat.
Kevin Kölsch és Dennis Widmeyer párosa nagyon jó munkát végzett rendezés szempontjából. A film végig baljóslatú és nyomasztó hangulatot áraszt. A snittek többsége által pedig garantáltan fel fog állni a publikum hátán a szőr. Jól koreografált jelenetek váltják egymást és egy pillanatig sem érződik erőltetettnek az összhatás. Ez persze elsősorban a bomba biztos alaptörténetnek – köszönjük Stephen King -, valamint a kiváló színészgárdának köszönhető. A színészek egytől-egyig remekelnek, bár így is inkább Jason Clarke és John Lithgow érdemelnek külön dicséretet, hiszen ők ketten játszanak a leghitelesebben. Ez persze a hálás szerepeknek is köszönhető, hiszen Jud az öreg remete egyedül él kis házában démonaival, valamint tragikus múltjával kűzdve, és keresi a megváltást, amit az újonnan érkező családban talál meg. A család feje Louis pedig gondoskodó, de ugyanakkor racionálisan gondolkodó apa, aki még a nyilvánvaló természetfeletti eseményeket is képes racionális magyarázattal beépíteni az általa alkotott ideális világképbe. A Rachelt játszó Amy Seimetz, viszont nagyon mostohán van kezelve, jóformán semmilyen funkciója nincs a történet szempontjából, tulajdonképpen egy mellékszálat szolgáltat, ami teljesen elhanyagolható, ennek ellenére mégis kihozza ebből a karakterből a maximumot.
A forgatókönyvet ugyanaz a Jeff Buhler írta, akinek a borzasztóan semmilyen és ostoba Csodagyerek-et is köszönhettük. Nem meglepő módon a film minden negatívuma most is tőle ered. Az írót csupán az menti meg, hogy maga a regény nagyon erős alapanyag volt az adaptáláshoz és ugyan elrontania nem sikerült, de érződik dilettantizmusának hatása. A publikum végig kísérheti, ahogy poénosan játszik, azzal a ténnyel, hogy az eredetiben ez történt, de itt mégsem. Minden egyes jelenet ezekre a kis játékosságokra van kihegyezve. De, ha ez még nem lenne elég olyan fontos karaktereket, mint Rachel vagy Victor Pascow, valamint Zelda mellékvágányra tesz és nem is veszi a fáradtságot, hogy kellőképpen integrálja őket a sztoriba. Nem tudunk meg róluk érdemben semmit, de érzzük, hogy valószínűleg nekik is fontos szerepük lenne a történetben. Valamint sokszor újfent kimondtatja karaktereivel a nyilvánvaló dolgokat, amiket előtte vizuálisan már ábrázoltak. Vannak ugyan jó ötletei, de egyiket sem tudta sajnálatos módon kivitelezni. Ezért ebben a filmben is megtalálhatóak a történet szempontjából azok a gyermekbetegségek, amelyek az író előző munkáiban is ott voltak.
Olyan érzése van a nézőnek az alkotás megtekintése közben, mintha Buhler fogott volna egy olcsó műanyagból készült pisztolyt és arany tölténnyel töltötte volna meg, amikor pedig elsütötte azt, akkor a replika ugyan darabjaira hullott szét, de a töltény célba talált. A forgatókönyv minden gyermekbetegsége ellenére azonban a Kedvencek temetője egy szórakoztató és hidegrázós darab lett, amit mindenképpen érdemes a moziban megnézni.
