Erdei Kvasznay Éva csepeli képzőművész az ELTE BTK–n magyar orosz szakot, majd a szegedi Juhász Gyula Tanárképző Főiskolán rajz szakot végzett. Sok kiállítást szervezett Csepelen és másutt. A Dunatükör folyóirat képzőművészeti szerkesztője. Több kitüntetést tudhat a magáénak, Csepel díszpolgára, legutóbb pedig Munkácsy díjat kapott. Ennek kapcsán beszélgettem vele.
Artsomnia (A.): Először is gratulálok a Munkácsy díjadhoz, melyet idén márciusban Kásler Miklós úr adott át Neked. Meglepetésként ért ez a dolog?
Erdei Kvasznay Éva (E.K.É.): Bizonyos értelemben vártam, bizonyos értelemben pedig meglepetésként ért. Úgy fogalmazhatnék, tudtam, hogy javasoltak erre a díjra. Viszont arról is tudomásom volt, hogy évente sok művészt terjesztenek fel. Ezért én egy picikét sem gondoltam, hogy meg fogom kapni. Ilyen értelemben nagyon nagy meglepetés volt.
A.: Mecénás és képzőművész vagy egyszerre. Hogyan tudod ezt a kettőt összeegyeztetni?
E.K.É.: Úgy, hogy ez az én életem. Így élek. Egész egyszerűen ilyen az alkotómunkám. A személyiségem nyitott, segítőkészségem hála Istennek határtalan. Nagyon tudok örülni mások alkotásainak, mások sikerének, egy-egy kiállításnak. Sokan indultak el az én galériámból a művészi pályán. Többen olyanok is, akikre én mondtam ki elsőként, hogy ez egy istenáldotta művész ember. Ehhez bátorság is kell. Sokszor csodálkozom magamon, hogy honnét is veszem ezt a bátorságot. Sokan indultak el a galériámból és futottak be komoly karriert. Például Beretvás Csanád, kiváló szobrász, fiatal srácként állított ki először nálam, és azóta csodálatos munkáit láthatjuk rangos kiállításokon. Nagyon szeretem a szobrait. Szívesen említem az anyukám emlékére alapított kollázs műhelyt, aminek már a hatodik alkotótáborát szerveztem e nyáron. Ebből a kollázsműhelyből már két embert vettek fel a MAOE–ba (Magyar Alkotóművészek Országos Egyesülete – a szerk.). Idén hárman fognak jelentkezni. Kérem a Jóistent, hogy vegyék fel őket, mert nagyon tehetségesek. Visszatérve kérdésedre: nem kell összeegyeztetnem semmit, mert egyszerűen így élek. Szeretek segíteni a társaimon, szeretem csinálni ezt a szervező munkát. Magát az alkotást is, nyilvánvalóan.
A.: Gyerekként hogyan hatott rád édesanyád művészete, miképp lett belőled művész?
E.K.É.: Én szinte annak születtem. Édesanyám gyerekkoromban mindig festett és rajzolt, amatőr festőként. Én mindig ezt a rajzolást, festést láttam. A szomszédunkban is volt egy festő, gyakran hallottam anyukámat a képekről beszélgetni vele. Tőlünk egy utcányira lakott Erdélyi Béla, aki európai mércével mérhetően nagyon komoly kárpátaljai festőművész volt. Már sajnos nem él. Ő óriási hatással volt rám, mert gyerekként az ő műtermében láttam úgy a falnak támasztva rengeteg festményt, ahogy most nálam is van. Csodáltam a freskót a háza falán. Elbűvölt engem. Ebben a légkörben én egész kiskoromtól fogva rajzoltam, festettem, és festőművész szerettem volna lenni. Gyerekként komoly sikerem volt egy kisplasztikával. Plaszterinból csináltam meg egy orosz népmesét, a répamesét. Amikor a répát húzzák ki a földből, a nagypapa, nagymama, unoka, és a kutya. A sok figurát én mind megformáztam gyurmából. Arra emlékszem, hogy csodálkozva mondogatták a felnőttek: Jé! Milyen ügyes ez a gyerek! Milyen jó a kutya, a kislánynak még a hajfonatát is megcsinálta….
A.: Általában mikortól szoktál rajzolni és festeni, milyen eszközökkel?
E.K.É.: Én hosszú ideig a katedrán álltam, mint magyar, orosz és rajztanár. Nagyon szerettem azt a munkámat is meg a gyerekeket is, de igazából csak a képzőművészettel kívántam volna foglalkozni, noha a rajztanítás egy óriási élmény volt. A magyar tanítás is az volt, az orosz is. Addig amíg a pedagógus pályán dolgoztam, a nyarak adták az időt meg a lehetőséget, hogy alkossak. Olyankor részt vettem alkotó táborokban, szobrász táborokban. Amikor nyugdíjba mentem, kezdtem el igazán festeni. Rám szakadt az idő, és nagyon gyorsan, nagyon sok képet festettem meg. Fel is vettek a MAOE-ba. Majd kiállítások jöttek sorra egymás után. A festészettel egy időben valahogy rákaptam a rajzolásra is. Attól kezdve a mai napig folyton rajzolok, tussal kicsit alászínezek, barnával feketével, lavírozva nagyon élvezem a rajzolást. Teljesen absztrakt dolgokat csinálok. Ebben nagyon kiélem magam, bár mostanában úgy érzem, hogy már régen festettem és kívánom a festést… A festményeim is absztraktok. Persze eleinte csendéletet, tájat festettem, aztán fokozatosan átcsúszott minden absztraktba. Az ember egyszer csak nem azt akarja ábrázolni ami előtte van, hanem kifejezni szeretné azt, ami a lelkéből jön, a színeket, és a formákat. A színek varázsa pedig valami csoda.
A.: Milyen stílusban alkotsz?
E.K.É.: Megismerni a képimet, van egy egyéni Erdei Évás stílusa, ez vitathatatlan. Számos esetben hallottam, hogy ezer közül megismerni…Talán úgy mondanám, hogy lírai absztrakt, amit csinálok.
A.: Honnét jönnek az inspirációid, ötleteid?
E.K.É.: Ez az amit nem tudok. Tudatosan vagy öntudatlanul azt hiszem szerepe van minden hétköznapi benyomásnak, minden olvasmányélménynek stb. Amikor ott van az az anyag, az üres papír, megindul valami az agyamban. De nem is kell üresnek lennie a lapnak, még az is jó, ha valami van rajta, jól esik abból kiindulnom, azt folytatnom. Előfordult, hogy leesett a lap és véletlenül ráléptem. Gyönyörű tud lenni egy ilyen „nyomat”. Folytatom, beleépítem a képbe, kiderül, hogy remek, szinte vezeti a fantáziámat. Az üres lapot is szeretem. Valami nagyon mélyről elindul a lelkemből, amit az ember nem tud nyomon követni. Tudtad, hogy én írok is? Hat könyvem jelent meg eddig. Amikor írunk, – mondta Mezei András az Írószövetségben – sok ezer évet liftezünk a nyelvünkben, metaforákat hozunk fel isten tudja micsoda mélységekből, és nem is tudjuk, nem is gondoljuk, hogy mikor, hol találkozhattunk velük. Valahogy így van a festészettel is. Úristen, ezt én csináltam? Kérdezem sokszor magamtól, amikor elkészül egy szobor, egy kép vagy egy esszé. József Attila jut eszembe „Irgalom, édesanyám, mama, nézd, jaj, kész ez a vers is!”
A.: Mit érzel küldetésednek?
E.K.É.: Ezt a menedzselést, és missziót, amit én itt folytatok. Van saját galériám a saját házunkban, ahol teljesen nonprofit alapon állítom ki a kortárs festőket, szobrászokat, szervezem a nemzettudat fejlesztő előadásokat, zenei esteket, szerzői esteket stb. Úgy érzem, hogy ez az életfeladatom. Mi több, a meghalt társaim emlékét ápolom. Például Prokop Péter díjat alapítottam, számos emléktáblát avattunk, emlékfát ültettünk, emlékkiállításokat nyitottunk meg. Úgy érzem ez is az én életfeladatom.
A.: Festő jelképed, ideálod volt-e, van e?
E.K.É.: Aki nagyon hatott rám, mindjárt gyerekkoromban az drága édesanyám, Kvasznay Gulyás Margit volt, majd Erdélyi Béla, és valahol a lelkemben nyomot hagyott Prokop Péter is, Murai Róbert festőművész is. Ők mindnyájan szellemiségükben hatottak rám, nem olyan értelemben, hogy úgy szeretnék festeni ahogy ők.
A.: Mik a terveid a jövőre nézve?
E.K.É.: Kisplasztikákat szeretnék készíteni és nagyméretű festményeket. A könyvem még nem jelent meg, két hét múlva várható. Ehhez kronológiailag szedtem össze szobrot, képet, rajzot, amelyek jellemzők rám. Sok nagy színes kép van benne a munkáimról. Több írást tartalmaz szakemberek tollából, akik eddig rólam nyilatkoztak, akik megnyitották kiállításaimat, Feledy Balázs, Prokopp Mária professzor asszony. Vele nagyon jó barátságban vagyok. Irt rólam Koppány Zsolt, Sárkány István, Dr. Sinóros Szabó Katalin, és mások. Az irodalmi tevékenységemről is szó van benne. Életmű összefoglaló könyv lesz, a nyolcvanadik születésnapomra jelenik meg. A Nemcsics emlékházban van jelenleg a Vecsernye című kiállításom, annak finisszázsa augusztus 11-én lesz, 17 órakor, egyben az említett KÉP-MÁS című könyvem bemutatója. Majd a születésem napján, augusztus 17–én, 17 órakor a saját kis galériámban, Csepelen, a Kondor utca 29-ben tervezek egy kiállítást a munkáimból. Mezei László Miklós irodalomtörténész itt is bemutatja a KÉP-MÁS című könyvemet. Ezekre az eseményekre sok szeretettel várok minden kedves érdeklődőt.
