Néha az embernek nincs kedve mély, lélekőrlő filmeket nézni. De valahogy a romantikus vígjátékok sem fekszenek. És egy sorozatot elkezdeni – vagy folytatni – is macerás: elvégre ha lecsúszik egy rész, követi a többi is. Néha valami jó kis akciófilm esik jól, ahol nem kell túl sokat gondolkodni: ahol csak hátra kell dőlni és élvezni a hullámvasutat. Ilyen esetekre lett sokak legmegbízhatóbb cimborája a szigorú tekintetű, határozott és végtelen mennyiségű pofont kiosztani képes Liam Neeson. Jaume Collet-Serra rendező így összeállította ezt a roppant egyenetlen, de mégis szórakoztató filmet, amely pontosan kielégíti a fenn említett állapot szükségleteit: bár a The Commuter – Nincs kiszállás megtekintéséhez inkább dukál egy kanapé otthon, mint egy ülés a moziban.
Michael ex-rendőr, aki régóta dolgozik biztosítási ügynökként, és már évek óta ingázik munkahelyére, minden nap hosszabb ideig utazva a vonaton. Komoly szüksége van a pénzre – fia például most menne egyetemre -, de váratlanul kirúgják munkahelyéről. Nem meri elmondani még családjának, így csalódottan huppan le a hazaútra. Nem sokra rá megkörnyékezi egy rejtélyes nő egy különleges ajánlatra: ha kiszúrja és megjelöli azt, aki nem való a vonatra, akkor százezer dollárral lehet gazdagabb. Michael így belecsöppen egy sokkal sötétebb és alattomosabb összeesküvés közepébe, amely veszélybe sodorja őt, családját, sőt, a vonaton utazókat is.
A film legfőbb problémája, hogy fokozatosan veszíti el önmagát, miközben minden tényleg izgalmas és kreatív ötlethez valami orbitális baromság párosul. Michael hol talpraesetten közelíti meg az előtte lévő kihívást, hol a logika teljes hiányával cselekszik, ellentmondva sokszor önmagának is. A rejtélyes, érdekes krimi fokozatosan alakul át egy eszement, de határozottan jól koreografál t akciófilmmé, ami kiválóan épít a tér korlátozottságára. A The Commuter – Nincs kiszállás első fele egy szimplább Agatha Christe stílusú sztorinak indul, ahol a leleményes Liam Neeson frappáns, hol ésszerű, hol érthetetlen megoldásokkal szűkíti a kört. A második szegmens már a páncéltestű Liam Neesonra vált, aki adrenalin hajtotta összetűzésekből mászik ki összegyűrt inggel, sérült nyakkendővel és pár felületi sérüléssel. Ez a kettősség önmagában nem lenne probléma, de az események fájdalmasan mesterkélt mivolta megkeseríti és bosszantóvá teszi az egészet.
Neeson ettől függetlenül továbbra is vagány, és kétségtelenül az egyik legmenőbb korosodó akcióhős, aki izgalmasabbnál izgalmasabb helyzetekből kerül ki élve. Míg Vera Farmiga és Patrick Wilson kevés ideje a képernyőn sajnálatos, a többi szereplőnek talán pont, hogy nem kellett volna annyit rajta lennie. A forgatókönyv és a valószínűleg nemtörődöm rendezői utasítások bosszantó, karikatúraszerű és tenyérbemászó mellékkaraktereket produkáltak, akik legfőbb funkciója a fárasztás. Ráadásul természetellenes reakciókból fakadóan állandóan érezni, hogy filmszereplőkről van szó, és nem valódi utasokról, akik megszokott rutinját szakítja meg egy sorsdöntő incidens. Mivel azonban a narratív szegmensek ennyire furcsák, sokkal szórakoztatóbb és hihetőbbek az akciójelenetek, ahol semmi sem tűnik a földtől túl elrugaszkodottnak, függetlenül attól, hogy már-már videojáték szintű szituációkat és katasztrófákat vészel át hősünk, túl járva a lelketlen, ördögi rosszfiúkon.
Nem feltétlenül mondanám a filmet középszerűnek, de határozottan állítom, hogy a jó és a rossz megvalósítások egyenlő mértékben húzzák saját irányukba az alkotást. Liam Neeson szórakoztató, míg rajta kívül szinte senki más; frappáns egy két megoldás, míg mások csapnivalóak; és így tovább. Könnyed szórakoztatás, ha gyakran hunyunk szemet, vagy egy bosszantó túra remek elképzelésekkel – bármelyikként is éli meg a néző, egy felhős, bágyadt délutánra való, és nem a mozivászonra.
