Kétségtelen, hogy nagy sikernek néz elébe a film – már a premier is teltházas lesz – így ez a kritika általánosan beszél a film hangulatáról, gondolatairól és megközelítéseiről, anélkül, hogy bárminemű spoilert tartalmazna.
A „hősök” és a „gonoszok” között alapvetően a történetmesélés hosszú múltja során az „önfeláldozás” és az „önzés” által tehetünk különbséget. A kérdés tehát az „én” körül forog: magunkat áldoznánk fel másokért, vagy másokat magunkért. Ennek rengeteg variációját hallhattuk, olvashattuk és láthattuk már, és az ősidők óta meglévő eltérés számtalan alakot öltött. A „gonosz” értelmezésének egyik kedvelt verziója a „félreértett megváltó”, aki egy általa magasztosnak és nemesnek vélt cél érdekében hajlandó szembeszállni az emberiség alapvető etikai és morális elképzeléseivel. A Bosszúállók: Végtelen háború egyik központi tematikája ez a megközelítés, de más, szintén izgalmas témák feldolgozásával együtt épít a Marvel moziuniverzum évtizedére.
A hosszú, egyre jobb minőségű epizódokkal kikövezett út ehhez a mérföldkőhöz vezetett, ahol gyakorlatilag az összes eddig felsorakoztatott szuperhős szembeszáll legádázabb ellenségével, a rettegett és könyörtelen Thanosszal, aki szeretné megszerezni mind a hat darab Végtelen követ. Ha sikerül neki, akkor teljesítheti tervét, amiért mindent feláldoz és amiért mindent megtesz, a világ pedig visszafordíthatatlanul megváltozik. A film egyik kiemelkedő erénye, hogy kiváló precizitással ötvözi az előző részek szereplőit, hangulatát és stílusát, anélkül, hogy zavaró lenne (egy-két kisebb helyzetet leszámítva).
A széles érzelmi skála megtapasztalásának szerves részét képezi az, hogy a humor, a komolyság, a szép és a bugyuta részek kiválóan állnak össze egy egésszé, ahol a filmek hősei saját tematikai megközelítéseiket képviselik – így valami elbaltázott zagyvaság helyett egy kaleidoszkóp-szerű egyveleg született, ami működik. Ha az érzelmeket színekként látnánk, egy tarka-barka színkavalkádként pörögne le előttünk ez a két és fél óra, amely egyedi kombinációival fenntartja folyamatosan az érdeklődést. Talán a fókusz és az egyes elemekre fektetett hangsúly mértéke néhol egyenetlen, de ez érthető egy ekkora mértékű elképzelésnél.
Kifejezetten remek Thanos karaktere, illetve ahogy a forgatókönyvírók megírták. Míg a felvezető filmeknél egy megalománként tűnt fel, addig a Végtelen háború megfelelően, tartalmasan és elgondolkodtató módon bontja ki sokoldalú karakterét, miközben egyengeti a többi szereplő útját is. Bár hagyományos értelemben vett karakterfejlődés nem mindenkinél fedezhető fel, és pár hős inkább csak a csapat teljessége miatt szerepel, ez egyáltalán nem zavaró, és az arányok is jók. Nagyon izgalmas továbbá a narratíva során a két ellentétes világszemlélet feldolgozása és boncolgatása. Az egyik oldal a tiszta, racionális elkötelezettség pártját vallja, ahol a cél szentesíti az eszközt, és a meghozandó áldozatok súlytalan, következmény nélküli cseppek csupán.
Ezzel szemben áll az érzelmi kötődés és a szentimentalizmus, amely még szükség esetén sem hajlandó áldozatot hozni; ahol a kialakult kötelékek a legfontosabbak, és a károk, valamint életáldozatok minimalizálása az állandó és legfőbb cél. A Végtelen háború kiválóan dolgozza fel ezt a két szempontot, és a lehengerlő akciók és grandiózus jelenetek közé ésszerű és megfontolandó érveket sorakoztat fel. Természetesen nem lenne igazi Marvel film, ha kimaradnának a látványos és pörgős harcok és ütközetek. Ahogy az eszmei stílusok keverednek, úgy a látvány és a pragmatikus elemek is: a varázslat, a tudomány, a világok vegyítése izgalmas ötvözeteket eredményez, a kreatív koreográfia és a fenomenális látványelemek pedig odaszögezik a nézőt. A hősök és az ellenségek egyaránt bevetnek mindent, amit tudnak, de a különféle kombinációk lélegzetelállító és szakadatlan, de mégis átlátható képsorokat hoznak.
Összességében pedig egy nagyon izgalmas, nagyon pörgős érzelmi hullámvasúton ülhetünk, váratlan fordulatokkal, elgondolkodtató pillanatokkal, látványos jelenetekkel és egy fantasztikus fináléval, amely az időnként felbukkanó logikai bukkanókat és a már említett, esetenként előkerülő aránybeli problémákat miniatűr hibákká kicsinyíti. Egy robosztus, izmos törtetés, amely bebizonyította, hogy a Marvel terve igazán kifizetődő, és több, mint dollármilliókat termelő agyatlan szórakozás – bár néhol túl nagy, és érezhető, hogy egy páros első fele, amitől befejezetlennek hat.
