A 60-as évek könnyed, selyembe és nylonba burkolt atmoszférája, klasszikusan retro színekkel, gyönyörű tengerparti kilátással és fiatal szeretővel szédül bele a modern London nosztalgikus útkeresésébe. Szuper színészi alakítások, tapintható történelem és darabokra tört szívek, egy standard, mégis a maga nemében fordulatos Netflix-filmben.
Miért szeretjük a romantikus filmeket? – töröm a fejem éppen ezeket a sorokat gépelve magányomban a teraszon egy hűsítő limonádé és néhány szem áfonya társaságában, amik így a nagy melegben jeges felfrissülést adnak, meg persze mély gondolatokat is remélem. Egyébként be kell valljam férfi létemre nincsen különösebb gondom a romantikus filmekkel, – a nagyon szirupos, valószerűtlen gagyik kivételt képeznek azért – sőt egyet-másikat kifejezetten szeretek is. Hogy miért? Mert életszagúak. Az emberi lét olyan széleskörűen univerzális témáiról mesélnek nekünk, amit gyakorlatilag mindenki valamilyen formában megélt és meg fog élni valamikor, amire éppen egy naplementében fürödve kedvesen visszaemlékezik vagy netán a hajnali teliholdat bámulva, szívfacsargatva vágyik. A romantikus filmek ereje kőkemény drámáik mellett abban rejlik, hogy a mindennapok pörgő fogaskerekeit mindig egy kicsit megolajozzák, a lelket az élet gépezetéhez kicsikét hozzápuhítják, a hétköznapi formákat, ha csupán pár óra erejéig is, gigantikus érzelmekkel töltik meg. Mert érezni emberi dolog és felvállalni azt, hogy érző, hibázó, szerető és időnként bizony gyötrődő lények vagyunk, nem pedig problémamegoldó robotok, igazán felszabadító tud lenni. Még akkor is, ha ettől közvetlenül nem is oldódnak még meg a gondjaink.
Na ez az a feladat, amivel a JoJo Moyes regénye alapján készített film főhősnői is küzdenek. Merem-e vállalni azt, amit igazán akarok és tudom-e azt, hogy ki is vagyok én valójában? A két kérdés kéz a kézben jár és ugyanúgy gyötri az 1960-as évek nagyasszonyaként, gazdag férjjel, sportautókkal és villákkal villogó Jennifert (Shailene Woodley), mint a mai, modern London talpraesett újságírónőjét, Ellie-t (Felicity Jones). A romantikus könyvek nagysikerű mesterének számító JoJo Moyes-nak egyébként ez a második regénye a Mielőtt megismertelek után, amelyet filmre adaptáltak, vagy daraboltak, mert ugye egy adaptáció mindig valahol egy kisebb-nagyobb csonkítás is. Azt mondják nincs bevált trükk, aki olvasásra vetemedik, annak a könyv után a film nem sokkal nyújt majd többet, de azt a nem sokat elég jól teszi, aki viszont előbb a filmet és utána a könyvet választja az egy csomó poént előre lelő, de egy korrekt drámát kap, amire a könyv csak újabb rétegeket tud rápakolni. Na kérem fel van adva a lecke. Én egyedül A nagy Gatsby-vel játszottam el az olvasom majd nézem módszert és számomra szenzációsan működött. Hozzá kell tegyem ott az alkotók erősen törekedtek arra, hogy minél kevesebbet vegyenek ki a regényből. A film képes volt megadni azokat a libabőröket, amiket a könyv nem, pedig tudtam, hogy mikor mi fog következni. Mit mondjak? Érzékszervileg kép-és hangérzékelésünk a meghatározóbb.
A cselekmény már az elején két szálon indul el, ahogy megismerjük a valószínűleg egy baleset miatt amnéziában szenvedő, otthon önmagát nem igazán megtaláló Jennifert és a lelkes, egyéjszakás kalandor zsurnaliszta, Ellie-t. A sztori ezután szép finoman váltogat a két főhősnő élete között, akik hasonló nagy kérdések előtt állnak. Dúló, igazi szerelem vagy a jól megszokott fények és árnyékok biztonságos közelsége. Ellie egyik kutatása során az egyébként roppant mód mókás és kicsit furi archívumossráccal, Rory-val (Nabhaan Rizwan) régi levelekre bukkan, amiket egy „Boot” nevű férfiú és szerelme egymásnak írtak évtizedekkel ezelőtt. Ahogy újabb és újabb levelek kerülnek elő, feltárul belőlük egy élénk, őszinte és szenvedélyes viszony, egy egész élet gyötrődő magánya és a lángoló szívű férfi, utolsó kétségbeesett kérése, hogy szerelme mindent hátrahagyva legyen ott hétkor, a kettes peronnál és tartson vele a vég nélkül való boldogságba. Nem nehéz kitalálni, hogy Ellie-ék, Jenny és szeretője „Boot”, azaz Anthony (Callum Turner) szerelmesleveleire bukkantak.
A film egyébként kicsit lassan, de szépen építkezik végig. Az amnéziás Jennifernek kezdenek visszatérni az emlékei, eszébe jut Boot, a tengerparti nyaraló, a vitorlás és a közös játékaik, míg Ellie a saját vágyaival és félelmeivel viaskodva keresi önmagát a hatvan évvel ezelőtti levelek megsárgult papírlapjai között. Mint romantikus film teljesen jól működik Az utolsó szerelmes levél, bár vannak pillanatok, amikor kicsit leül és nem igazán halad előre, hanem olyan érzést kelt, mintha éppen a kettes vágányon toporogva várná a szerelmét, hogy végre elcsattanjon a minden gátat átszakító csók.
De nem. Augustine Frizzell alkotásában ennél picit több van. Torokszorítóbb és eredetibb, emberibb és a maga keserédes voltával életszerűbb is, mintha csak egy szimpla happy end-es mese lenne. A rendezőnő szépen rajzolja a tájakat és a kamerával is jól komponál, a visszafogottan eleven színkavalkádról nem is beszélve. A nagy fordulópontokon azonban, mintha nem húzná eléggé a végletekig a szívmarcangolást, csak ott a megjelölt középső részén lebeg a drámai mélypontokat érintve, de azokban nem eléggé elmerülve. Alapból a filmnek jól áll ez a könnyed lebegés, de talán drámának kevés. Ez van akkor, ha egy könyv igazán egészében organikus, az adaptációkor darabokat hagy el magából.
Nincs egy tárgy igazán, amin hosszan elidőznénk, ami egyfajta transzcendens szimbóluma lenne a sose volt boldogságnak, egy szebb élet reményének. A levél és a levélírás motívuma szép ellentétet húz a mai kor érdektelen és érzelem nélkül való chat üzeneteivel, mégsem kapja meg a képen azt a kiemelt figyelmet, amely aktív szerepet adna neki, csupán eszköz marad, amely két ember között gondolatokat szállít. A narrációk és a megjelenő, egymásba olvadó sorok, azért igazán szépen hatnak és azt a drámai löketpluszt, amit egy narráció képileg adhat, azért Augustine Frizzell elég jól kihasználja.
A színészek egytől egyig odateszik magukat és csöndjeikkel, tekintetükkel néha többet is elárulnak ezer szónál. Shailene Woodley (Beavatott-sorozat, Sodródás, Csillagainkban a hiba) sziporkázik a fekete hajú gazdag, élete döntésein vívódó feleség szerepében. Jenny nevető szemei és kedves bája mögött egy kényelmetlenül, kényelmes életbe való beletörés bujkál. Felicity Jones állandóan mosolyra készülő tekintete is hűen ölti magára a pimasz, de mégis jólelkű Ellie karakterét, akinek hű vágya lesz, hogy utánajárjon a talált szerelmesleveleket írók későbbi sorsának. Jenny férje Lawrence tipikusan kimért angol úr, kitűnően passzol Joe Alwynhoz, míg a kölyökképű Callum Turner Mr. Boot-ja vérbeli brit szerető.
Shailene Woodley, mint Jennifer Stirling. Kredit: Parisa Taghizadeh/NETFLIX 
Felicity Jones, mint Ellie Haworth. Kredit: Parisa Taghizadeh/NETFLIX
A film nyúlik, mint a rétestészta és fordulatai sem a legjobban kimunkáltak, mégis tapintható benne a romantika és kellően megríkatja az érzékenyebb lelkűeket a végére, mert bizony az a finálé az üt. Nagyon, nagyon üt.
Minden emberi döntéssel elindulunk egy úton, amely egy leélhető élet ígéretével kecsegtet, legyen az épp gondoktól terhelt, szabadabb, szerencsés vagy szimplán csak boldog. Sok esetben a valódi, igazi boldogság csupán attól függ, hogy merünk-e nagyot álmodni, merjük-e meglépni azt a lépcsőfokot, ami újabb lépések és lépcsőfokok után végül elvezethet egy megelégedést nyújtó élethez. Ha tudjuk mire vágyunk és a cél elérhető lépjünk fel érte az első fokra, ha félünk csak csukjuk be a szemünket és képzeljük el, hogy már megvan, megtörtént, ott tartjuk a kezünkben, hiszen, ha örökké csak álmodunk akkor csupán átalszunk egy egész életet.
