Kristoffer Nyholm, dán származású rendező első angol nyelvű mozifilmje tavaly év végén mutatkozott be az egyik filmfesztiválon, viszont a nagyközönség számára csak most vált elérhetővé. Az alkotás történetének alapját valós események adták. Történt ugyanis, hogy 1900 decemberében három – hathetes szolgálatát végző – világítótorony-őr szőrén szálán eltűnt. Feljegyzések szerint a helyszínelők törött bútorokat, és ételmaradékokat találtak, de, hogy pontosan mi történhetett a skót partoktól nem messze lévő Flannan- szigetek egyikén, az máig rejtély maradt. A film ezt a rejtélyt járja körül, és próbál egy lehetséges magyarázatot adni az esetre.
A filmet alapvetően három, egészen jól elkülöníthető részre lehet tagolni. Az első, ami nagyjából az első huszonöt percet jelenti, megismerteti velünk a karaktereket, a szigetet és azt, hogy mi is a feladatuk az őröknek. Ez, bár kicsit lassú része a filmnek, mégis viszonylag jó felvezetést ad a történéseknek. Ezután jön aztán a mozi sava -borsának nevezhető negyven perc, amely hozza a thrillerekre jellemző izgalmat és feszültséget. A baj az, hogy ez a negyven perc igen hamar eltelik, és a film utolsó harmada teljesen más irányt vesz. A thriller műfajból ugyanis átcsap az alkotás egy karakterdrámába, és ez a hirtelen hangvétel váltás rendkívül kizökkentheti a nézőt az addig jól megalapozott hangulatából. Alapvetően imádom a jó karakterdrámákat, viszont ebben az esetben nagyon éles volt a váltás. Érezhető volt, hogy a készítő nem tudta eldönteni, hogy egy izgalmas thrillert, vagy egy jó drámát alkosson, ezért inkább elkezdte az egyikkel, majd egy éles határt húzva folytatta a másikkal.
Lehetséges, hogy bizonyos mozik esetében ez működő stratégia lehet, ám itt nem bizonyult jó döntésnek. Ráadásul a vége felé a cselekmény rendkívül lassan csörgedezik előre, ami a közepéhez képest már bántóan lassú is talán. Sajnos ez a hullámzó tempó és hangulatváltás elég ok arra, hogy a film végére teljesen elveszítsük az érdeklődésünket. Emellett pedig a végső megoldás is számos sebből vérzik, így a végén sem mondhatja nyugodt szívvel az ember, hogy ezért megérte átvészelni az unalmasabb részeket. Kár, hiszen az előzetes alapján egy abszolút izgalmas alkotást várhatna el az ember, melyben egy több mint százéves rejtély köré lehetett volna egy igazán izgalmas, és csavarokkal teli történést kreálni.
Az Eltűntek pozitívuma tehát elsősorban a szereplőkben rejlik. A három, különböző generációt megtestesítő toronyőrt Peter Mullan (Thomas), Gerard Butler (James) és Connor Swindells (Donald) alakítják. Mindhármuk játéka teljesen megállja a helyét, annak pedig különösen örültem, hogy Gerard Butler az elmúlt évek, sok esetben B-kategóriás akciófilmjei után végre egy olyan alkotásban kapott szerepet, ahol igazán szükség volt színészi kvalitásaira. A három fő karakteren kívül, a két jelentősebb mellékkaraktert megformáló színész is korrektül helytállt. Sőt, az igazi izgalom elsősorban hozzájuk köthető. Amikor ők vannak a vásznon, helyenként megfagy a levegő, és a feszültség ezeken a pontokon tetőzik.
Az alapötlet nagyon jó volt, viszont a kivitelezés bőven hagyott maga után kívánni valót. Több izgalom és csavar kellett volna, a vontatottabb drámai hatásvadász jelenetek helyett, és akkor egy igen korrekt filmet láthattunk volna. Aki kíváncsi a történetre, az egyszer mindenképp nézze meg, már csak a fényképezés miatt is, ugyanis helyenként zseniális képeket láthatunk az elhagyott szigetről. Ez a gyönyörű táj pedig jelentősen hozzájárul a film hangulatának megteremtéséhez. Végezetül pedig, ha ajánlhatom, próbáljátok meg eredeti nyelven, felirattal nézni, ugyanis a színészek akcentusa csak hozzáad az élményhez.
