Guy Ritchie az ezredforduló környékén, a filmgyártás egyik legnagyobb reménységeként volt számon tartva. Első két filmje, a Ravasz az agy és két füstölgő puskacső, valamint a Blöff instant kultfilmek lettek és Hollywood kapui is megnyíltak az angol fenegyerek előtt. Aztán jött Madonna… és házasságuk alatt Ritchie szép lassan kezdett eltűnni a süllyesztőben. A feleségének rendezett, 2002-es Hullámhegy-et a mai napig az egyik legrosszabb filmként tartják számon a világon és a 3 évvel későbbi Revolver című gengszter katyvasza sem kapott sokkal jobb kritikákat. A Madonnával való válása után, azonban új erőre kapott és 2008-ban visszatért a Spíler-el, azt követően pedig le vezényelt két Sherlock Holmes filmet – Robert Downey Jr. főszereplésével – amik nem csak kritikai, de bevételi szempontból is sikeresek lettek, így Ritchie visszatérhetett Hollywood élvonalába.
Az Arthur király – A kard legendája, a fiatal Arthur (Charlie Hunnam) életét meséli el, aki az utcán nevelkedett, majd később ott is szerzett magának (kétes) hírnevet. Ám, az addig megszokott élete fenekestül felfordul, amikor kihúzza a kőbe zárt, természetfeletti erővel bíró Excalibur kardot, azt az Excalibur-t, ami csak Uther király (Eric Bana) vér szerinti fiának engedelmeskedik. Arthur ezzel egy csapásara az angol trón hivatalos örökösévé válik, aminek a jelenleg uralkodó Vortigern (Jude Law) – aki testvére, Uther megölése után került a trónra – nem örül. Vortigern parancsba adja, hogy hozzák el neki Arthur-t, hogy saját kezűleg végezhessen a fiúval, és a legendás kard ezután csak őt szolgálja majd. Azonban nem csak Vortigern pályázik a fiúra, hanem az ellenállók maroknyi csapata is, akik már hosszú ideje szeretnék véget vetni Vortigern uralkodásának, a bűvös kard erejével. Ehhez, azonban Arthurnak meg kell tanulnia uralni a kardot, ami nem egyszerű feladat.
Guy Ritchie azon kevés rendezők közé tartozik, akiknek határozott, könnyen felismerhető és beazonosítható stílusa van. Akár a filmjeiből kiragadott, rövid snittek, jelenetek alapján rávágják az emberek, hogy: „Na ez biztos egy Guy Ritchie film!”. Ez viszont egyszerre lehet áldás és átok is. Az emberek hozzászoknak a stílusodhoz és a következő filmedben is ezt várják majd tőled és ha nem jön össze, akkor pocséknak titulálják a filmed, egésze egyszerűen azért, mert nem azt kapták amire számítottak. Szerencsére az Arthur királlyal még nem ez a helyzet, de sokaknál rezeghet a léc, mert hosszú ideje ez a legkevésbé „Guy Ritchie-s” Guy Ritchie film. Persze egyes jelenetekben azért visszaköszönnek a rá jellemző stílusjegyek, mint például a gyors vágásokkal turbózott akció jelenetek, vagy a laza dialógusok. Ám, ha ettől a néhány, valóban menő megnyilvánulástól eltekintünk, nem kapunk mást, mint egy látványos, de stílus nélküli rutin munkát. Látszik, hogy Ritchie nem tudta teljes mértékben eldönteni, hogy egy, a Gyűrűk urára hajazó, ízig-vérig fantasy-t, vagy inkább egy földhözragadtabb királydrámát szeretett-e volna csinálni. Ez a kettősség pedig nem áll jól a filmnek, mert az egyik pillanatban még túlságosan is komolyan veszi magát, míg a másikban már teljesen elszállt és komolyan vehetetlen harcokat tol az arcunkba. A szereplők nagy része hozza a tőle elvárható színvonalat, egyedül talán Charlie Hunnam és Jude Law alakítását tudnám kiemelni. Hunnam tökéletes választás volt a tökös, de nagy szívvel megáldott Arthur szerepére, ahogy a velejéig romlott gonosz szerepében brillírozó Jude Law is.
