Vannak emberek, akiknek az élete könyörög a megfilmesítésért. Ilyen volt például Radics Béla, a Kapitány, édes hazánk első gitárhírója, a magyar Hendrix, a legenda, a Megátkozott ember. Vannak filmek, amiket soha nem lett volna szabad megcsinálni. Ilyen például a Radics Béla életéről szóló a Megátkozott gitáros. Kellemetlen egybeesés.
A film nyilván Radics életét követi végig, rendkívül ügyetlenül lavírozva az áldokumentumfilm, a dokumentumfilm és a fikció határán létrehozott szottyos mocsárban. Az egyik szálon egy képzeletbeli tévéműsorban a magyar rocknagypapák apraja-nagyja (de leginkább azok, akiket mostanában amúgy is a leggyakrabban látunk) mesél Radicshoz fűződő emlékeiről, minden koherenciát nélkülözve. Egy másik vonalon Radics élete játékfilmes részletekben elevenedik meg. A harmadik (valós történeten alapuló) szálon előkerül egy 40 éve dobozban álló eredeti filmfelvétel Radics Béláról, amit a szakemberek az enyészettel versenyt futva igyekeznek restaurálni.
Klacsán Gábor író-operatőr-vágó-rendező-satöbbi egyvalamiben tökéleteset alkotott: sikerült a 21. században megcsinálnia azt a típusú „magyar” filmet, ami miatt a fizetőképes közönség üvöltve menekült a mozikból annak idején. Amennyiben ez volt a cél, és a film gúnyos tisztelgés a nemes hagyomány előtt, csak gratulálni tudok. Fiatalkorom legrosszabb emlékei keltek életre a szörnyű, de valami elképzelhetetlenül iszonyatos, teljesen életszerűtlen, vállalhatatlan hangsúlyokkal borzaztó bénán elmekegett dialógusok, a színes neonvillogókkal körberakott, a nagybetűs SZIMBÓLUMOK láttán. Külön kiemelném a közönséget alakító statisztákat… ja, nem. Inkább nem. Független film nulla pénzből – OK. Klacsán szerelemprojektje – OK. Produktum – nem OK.
Kezdjük a legnagyobb problémával: hogy Radics egyik nála jóval közismertebb kortársát idézzem, a magyar lakosság ebből a filmből megtudta, ami rá tartozik. Semmit. Az alapkoncepcióval maximálisan egyetértek: állítsunk emléket annak, aki nélkül a magyar rockzene bizonyos irányzatai valószínűleg soha nem jöttek volna létre, akit kortársai istenként tiszteltek – akinek soha nem volt önálló lemeze, aki mára a szakma és a leglelkesebb rajongók körein kívül szinte ismeretlen. Jöttek tehát a szakmai körök, és emléket állítottak… saját maguknak. A legkisebb szerepekben is zenészeket látunk, ami kedves gesztus, csak értelme nincs.
Az álinterjúkban a rezgő fejű, megőszült „nagy öregek” nem mondanak semmi érdemlegeset, de legalább azt is felolvassák. (A kimaxoltan ízléstelen hátteret, mint a kis költségvetésű délelőtti televíziózás kifigurázását amúgy nagyon értékeltem. Amennyiben tényleg az volt). Az úgymond életrajzi alapú kis jelenetekből nem derül ki az égvilágon semmi azon kívül, hogy a lakberendezés vonalán a hatvanas-hetvenes évek nem volt egy hawaii diszkó. Nincs családi háttér (az, hogy volt neki apja meg anyja, nem nagyon ér pontot). Nincsenek barátok. Nincsenek értelmezhető szeretők (az egyik spinéről végig azt hittük, hogy Radics felesége, erre kiderült, hogy emberünk az anyjával élt). A restaurált koncertfelvételből gyakorlatilag három másodpercet mutatnak be. Hiába szól végig a zene. Én nem Alapi Istvánra voltam kíváncsi, illetve arra, hogy szerinte a „modern ízlésnek” milyen formában tetszene Radics játéka. Hanem a Mesterre. A Sakk-mattra, a Taurusra, a Tűzkerékre. Rengeteg hangfelvétel van, lehetett volna belőle válogatni (a többségük magnóról házilag digitalizált rettenetesség, de ezek rendbehozatalára például érdemes lett volna elszórni némi pénzt.) Nem tudjuk, mi az, ami valóban megtörtént, és mi az, amit hozzáírtak, cserébe rengeteg olyan kikacsintást kapunk, amit kb. egy fél generáció tud értékelni, de közülük is csak azok, akik még élnek, és nem itták el az eszüket. (A kékfényes Szabó László, Szabó Sipos Barnabás előadásában pl. zseniális, de arra rá nem jöttem volna, ha nem olvasok róla, hogy Csernus a Családi kört parodizálta). Valóság és fikció reménytelenül összemosódik. Juj, de jó, mondhatnánk, hiszen ez egy trip, egy alkesz és/vagy drogos látomás, egy szürreál mozgóképes szobor a korszaknak és persze magának Radicsnak, aki az alkohol szárnyán repülve 36 évesen hagyta itt ezt az egész francot… de nem az. Ahhoz túl sokat dorombol, és egyáltalán nem karmol.
Voltaképp olyan, mint azok a tankönyvek, amik egy életre megutáltatják az irodalmat a mindenkori maifiatalokkal. Tisztelegjünk a Szent Tehén előtt, kedves gyerekek. Jó, jó, akkor bika. Szóval: Radics. Tragikus hős. Történelmi háttér. Szerzői korszakai. Családja (a kellemetlenebb részleteket hagyjuk). Halála (a kellemetlenebb részleteket hagyjuk). Személyisége (hagyjuk). Hibái és botlásai (najóvanhagyjuk). Holnap dolgozat.
Kellemesen kényelmes dolog kijelenteni, hogy Radicsot megölte a művészetet és szabadságot lábbal tipró aljadék kommunista rezsim, de attól tartok, hogy ez akkor se igaz, ha amúgy a rendszer valóban aljadék volt és lábbal tiport. Hendrixet 27 évesen vitte el a drog, pedig senki nem volt nála sikeresebb, és kommunista rezsimet még a bokorban se látott (de sorolhatnánk a 27 Club többi tagját is…). Radics, mint az igazi lánglelkűek közül oly sokan, hosszas, kitartó munkával megölte magát. Ahogy elnézem, vagy nem tudja senki, hogy miért, vagy nem akarják az orrunkra kötni, csak akkor nem értem, miért készült a film. (Jegyzem, a gitáros életével öt könyv foglalkozik több ezer oldalon, lett volna honnan meríteni.)
Ez a film sok téren lehetett volna merész. Felboncolhatta volna, de nagyon kegyetlenül, hogy mi teszi a korszakos zseniket önpusztítóvá, miért és ki elől menekülnek, mi vezet elkerülhetetlen korai halálukhoz – de ehhez jó magasra kellett volna rugaszkodni attól a szinttől, hogy Nagy Feró bele-ejnyebejnyézi a kamerába, hogy a maifiatalok. Vagy megkapargathatta volna, hogy pontosan hogyan működnek az igazán aljas rendszerek (egy kendőzetlenül őszinte Vikidál-interjú, na???). Lehetett volna a világ legelvarázsoltabb meg nem értett kultfilmje, amiben a kép a zene és a zene a kép. És persze lehetett volna olyan is, mint a Bohém Rapszódia, a taknyos, nyálas, fele se igaz rózsaszín álom, ami tizenévesek millióit vette rá arra, hogy 50 éves zenéket hallgassanak. Ha valami tájékozatlan kiskorú ne adja az isten betéved erre a filmre, Radicsot és a magyar blues-rockot a továbbiakban a lehető legnagyobb ívben fogja elkerülni. A Megátkozott gitárosnak gyakorlatilag egyetlen pozitívuma volt: A Radicsot alakító Rák Zoltán. Az ő játékáért majdnem megbocsátottam az egésznek.
Relatíve ritkán fordul elő, hogy a premier napján, a legelső elérhető előadás alkalmával a mozi küszöbét kaparjuk, hogy bejuthassunk. Családunk ősrokker férfiegysége viszont úgy rá volt gerjedve az ő hősére, hogy szöges nyakörvvel se lehetett volna visszatartani, úgyhogy odamentünk, kapartuk, kiálltuk a nulla fős sort, lekaratéztuk az abban a pillanatban épp máshol tartózkodó tomboló tömeget, beverekedtük magunkat a teljesen üres terembe, hogy aztán másfél óra múlva nagyon szomorúan kijöjjünk. Radics Béla élete és munkássága ennél sokkal, de sokkal többet érdemelt volna.
