Thomas Vinterberg rendező már többször is bizonyított (Születésnap, Vadászat), és most újabb ékkövet tett le az asztalra. Nem véletlen, hogy munkáját idén egy Oscarral honorálták.
A svéd–dán koprodukcióban legyártott film egy első hallásra talán nevetségesnek tűnő „filozófiai” felvetést tárgyal, amely Finn Skårderud filozófus, pszichiáter, pszichoterapeuta fejéből pattant ki: mi van akkor, ha az ember nem józanul éli meg a teljes életet? Mi van akkor, ha 0,5 ezreléknyi alkoholhiánnyal születünk meg? Ha így van, akkor ezt a hibát korrigálni kell, ugye?
Tudni érdemes, hogy Finn Skårderud elmélete nem valóságos. Egy 1880-ban megjelent írásból idéz egyik művének bevezetőjében, így valójában csupán egy gondolatkísérletről beszélhetünk, talán inkább viccről. Azonban bármennyire is komolytalan a gondolat, egy szenzációs filmhez tökéletes forrásul szolgál.
Egy középiskolai tanár, Martin (Mads Mikkelsen – Sarkvidék, Hannibal, Vadászat), és három kollégája Peter, Nikolaj és Tommy úgy dönt, hogy gyakorlatba is átültetik a professzor elméletét. Persze ők is röhögnek rajta, de ha már belekezdtek valamibe, akkor érdemes azt komolyan venni. És ők komolyan veszik.
A film eddig lehetne egy könnyed vígjáték. Azonban ami ez után történik, az már komoly dráma, sőt, filozófiai mélységeket súroló elmélkedés. Vinterberg ugyanis nem vicceli el a történetet. A mélyére megy. Négy ember sorsát követi végig a decens alkoholistává válás útján. Mert bár el lehet kendőzni a valóságot, de a tény még tény marad: a négy kolléga minden pillanatban ügyel arra, hogy legyen bennük nyomás, hogy az a bizonyos 0,5 ezrelék ne csökkenjen bennük egy percet sem. Akkor sem, ha éppen egy osztály előtt állnak délben, vagy autót vezetnek.
Hogy mitől kapott Oscart ez a mozi? Egyrészt a patikamérleg miatt, mellyel Vinterberg dolgozott. Az egész filmet átlengi a kettősség, egy könnyed, de mégis súlyosan nehéz légkör, mely segítségével látszólag egyszerűen képes pokoli mély gondolatokat közölni. Egy másik erénye a pártatlanság. A film ugyanis nem foglal állást. Irányokat mutat, tendenciákat vázol fel, de nem maszatol erkölcsileg. Én megmutatom, mi történik, de a néző döntse el, hogy mi a jó. Hogyan? Négy jellemet állítok kamera elé, négy élethelyzetet vázolok fel, és lássuk meg közösen, hogy ez a négy eltérő élet hogyan viselkedik, amikor ugyanaz történik velük.
A film attól egyedülálló, hogy nem ördögűzést látunk, nem az alkohol pokolra vetését nézhetjük végig másfél órában. Korántsem. A gondolkodást kapjuk tőle. Azt, hogy a világra és így az alkoholra is ezerféleképpen reagálhatunk testileg, lélektanilag, erkölcsileg. Magyarán: nem mindegy, hogy ki iszik. De persze ott a test. Az alkohol univerzális hatása. És ott vannak a következmények. Ezekkel mindenkinek szembesülnie kell. Vagy nem? Vannak kivételek? De a kérdések még mélyebbre futnak: lehet, hogy van olyan helyzet és élet, ahol mindez helyes? Vagy mindenképpen ott a lejtő és nincs belőle kiút?
A gondolatok önkéntelenül merülnek fel a nézőben, mert Vinterberg így akarja, miközben rendkívüli érzékenységgel figyel arra, hogy a történet „középen” maradjon, ne billenjen se vígjátékba, se depresszióba, ne mondjon se igent, se nemet. Ettől lesz maradandó ez a film.
Mads Mikkelsen pedig hab a tortán. Mindig is tudtuk, hogy jó színész. A glóriát pedig ez a film tovább fényezi a feje fölött.
Biztos vagyok benne, hogy a legtöbb nézőnek a moziból kisétálva lesz véleménye. El akar majd mondani valamit a témáról, a film végéről, a kavargó gondolatairól. És eközben nem lesz szomorú, de kacarászni sem fog hazafelé. Talán egy hűvös teraszon megiszik majd egy pohár bort, vagy egy hideg sört, miközben Martinra, a barátaira és 0,5 ezrelékre gondol.
