A túlélés már győzelem…
Ha létezik a mai Hollywoodban igazi régimódi felfogással gondolkodó rendező, az Cristopher Nolan. Bár filmjei egytől egyig a kor populáris filmművészetének maximumát nyújtják, az alkotás folyamata nála az ötleteléstől indulva, az íráson keresztül egészen a forgatásig és a végső vágásig a klasszikus analóg papír és ceruza, analóg kamera és filmszalag felállással valósul meg. Egyértelműen kijelenthető hogy Nolant nem fertőzte meg napjaink technológia alapú filmkészítési szemlélete, az ő filmjei egytől egyig érezhetően tökéletesre csiszoltak, minden sallangot nélkülöznek, és gyakorlatilag vérrel-verejtékkel készülnek, már ami a nála megszokott extrém forgatási módszereket illeti. Talán nem is véletlen, hogy az IMDb legjobb filmjei 250-es toplistáján a Dunkirk előtt általa rendezett kilenc nagyjátékfilmből hét művel van jelen.
Szóval ilyen ázsióval nem is meglepő, hogy az elvárások az egekben voltak a Dunkirk előtt, és a kíváncsiságot még tovább fokozta minden egyes napvilágot látott információ is, amik alapján már jó előre sejthető volt, hogy ez most valami más lesz, mint a direktortól eddig megszokott filmek.
És más is lett, bár még így sem tagadhatná le készítőjét, de a rendezőtől megszokott csavaros, több szintű mögöttes motívumot hordozó történet ezúttal egy minimalista cselekményre cserélődött, ami egyszerűsége dacára a megszokottól elütő szerkezetével mutat irányt Nolan ezt követő filmjei irányába, valamint vág egy jó nagy fityiszt azok arcába, aki a túlmagyarázás (egyébként jogos) problémájával próbálták kikezdeni az előző filmjeit.
A második világháború kitörését követően a német páncéloscsapatok egészen a tengerig szorították vissza a francia és brit csapatokat, akik életüket csak annak köszönhették, hogy a nyilvánvaló erőfölény dacára a német osztagok utánpótlása szűkös volt a hátország távolsága miatt, így a csupán öt kilométer hosszú partszakaszra bekerített szövetségesek elég időt nyertek ahhoz, hogy megszervezzenek egy nem mindennapi mentőakciót, amit Dinamó hadművelet névvel illettek. A hadművelet során a britek a teljes hadiflottájukat mozgósították, valamint kisebb polgári halászhajókat, bárkákat, jachtokat mozgósítottak. Bár közel 30000 halott és 36000 hadifogoly maradt Dunkerque partjainál, a szövetségeseknek sikerült nagy részüket, 330000 szövetséges katonát kimenekítenie.
Nolan filmje ezt a hetet mutatja be, és bár említettem, hogy történetében, és karaktereiben is a brit rendezőzseni eddigi legegyszerűbb alkotása, a film szerkezete és hangvétele előnyt kovácsol ebből a felállásból. A cselekmény ugyanis nem lineáris módon három fő szálon fut, vízben-földön-levegőben, mind más-más időciklust lefedve. A tengeren történő események egy hetet, a parton ragadt katonák megpróbáltatásai egy napot, a németek légicsapásai ellen védő pilóták tettei pedig egy órát ölelnek fel, hogy a csúcspontjukon ezek a szálak összefussanak egy katartikus végjátékban. Ennek a szerkezeti felépítésnek köszönhetően a karaktereket egy pillanatra sem érezzük biztonságban, egy pillanatnyi megnyugvást sem hagyva film közben a nézőnek, ami jólesően szipolyozza ki az embert érzelmileg a stáblista legördüléséig.
Óriási visszhangot keltett a hír, miszerint a film PG-13 korhatár besorolással érkezik, ami kizárja a háború borzalmainak Mel Gibson-i értelemben vett bemutatását. Nos, akik ismerik Nolan munkásságát, azok tudják, hogy rendezőnk ebben a korhatár közegben érzi jól magát, és bár időnként feszegeti a határait, mindezt elegánsan, explicit erőszak nélkül, inkább pszichológiai oldalról teszi. Most pedig egyenesen csúcsra is járatja ezt! A Dunkirk ugyanis minden idők egyik, ha nem a legfeszültebb két órája! Emlékeztek még a Csillagok között kirobbanó dokkolás jelenetére, az Eredet három álomszintet felölelő fináléjára vagy a Sötét lovag kihallgatására? Míg az említett esetekben 10-20 percekig képkockáról képkockára képes volt fokozni a feszültséget, addig most a teljes játékidő alatt teszi mindezt, már-már elviselhetetlen nyomást gyakorolva a nézőre. A Dunkirk nem egy érzelmi hullámvasút, sokkal inkább egy szabadesés, ahol egyre csak gyorsul a zuhanás. Egyeseknek talán túl sok is lesz ez az érzelmi nyomás, szóval a látható erőszak visszavétele ez esetben még indokolt is.
Ez ugyanakkor nem jelenti azt, hogy a háború borzalmai nem lennének jelen, de konkrét példák helyett inkább a résztvevőket ért lelki sokkhatásokból kapunk ízelítőt, és ez talán még megrázóbb is tud lenni. Mert bár Spielberg a Ryan közlegény megmentése nyitányában abszolút mindent bemutatott, amit egy közlegény elszenvedhet, de egyvalamivel elfelejtett foglalkozni a nagy mészárszék közepette: megmutatni hogy a katonái mindezt a sokkot hogy élik meg ott a helyszínen. No nem hosszú monológokra kell számítani, a Dunkirk ugyanis nem a szavak filmje, karakterei alig beszélnek, és azt is csak akkor, mikor nagyon indokolt, nagyon helyesen leginkább a képek történetmesélő erejére támaszkodik Nolan. Háborús borzalmakból és veszteségekből pedig nem feltétlen csak a frontvonalon történő dolgokkal találkozunk, ami picit fel is frissíti az eddig bevett formulákat.
Ebben maximálisan kiszolgálja a brit rendezőt színészgárdája is, ami maroknyi nagy névtől eltekintve relatíve ismeretlen, ugyanakkor kimagaslóan tehetséges arcokból áll. Bár a karakterek egytől egyig klasszikus archetípusok (egyeseknek még a nevét sem tudjuk meg a filmből), és emiatt néha a viselkedésük is kiszámítható, a sodró eseményeknek köszönhetően ez egyáltalán nem zavaró.
A három parton rekedt fiatal közlegény a film lelke, rajtuk keresztül kapjuk a legtöményebb borzongató lelki nyomást a filmtől, Aneurin Barnard, Harry Styles és Fionn Whitehead tökéletesen megbirkóznak szinte szavak nélkül is a kiskatonák kilátástalan pokoljárását megmutató képsorokkal.
Tom Hardy pilótája a leghálásabb szerep mind közül, lévén Mad Max és Bane után ismét szinte csak a szemével és hangjával tud játszani, ami furcsa mód nagyon jól megy neki, így is képes kihozni a maximumot a film egyetlen olyan karakteréből, aki a klasszikus hőstípust testesíti meg.
Kenneth Branagh kapitánya sem elhanyagolandó, bár talán ő tölti a legkevesebb időt a vásznon, Bolton parancsnokon keresztül a katonai felső vezetés vitatható döntési kényszerének abszurd helyzetéből kapunk kóstolót.
De mindenki fölé magasodik a családi hajóval a mentésben résztvevő Mr Dawson és gyerekei, valamint egy teljesen összeomlott hajótörött katona szála. Cillian Murphy és Mark Rylance egyértelműen a film legerősebb színészi játékát hozzák, Rylance egyetlen pillantása talán többet mond, mint a film során az összes dialóg.
Igaz ez a film legmegrendítőbb részeire is, amikben gyakorlatilag semmi szöveg nincs, mégsem érezzük annak hiányát. Hans Zimmer ez alkalommal is a lehető legprofibban oldja meg a feszültségteremtést zenéjével, aminek különlegessége az, hogy egy visszaszámláló óra ketyegésére épülve, és bár ritmust soha sem változtatva képes egyre fenyegetőbbé válni minden egyes hallott másodperccel.
De mindez semmis lenne Hoyte Van Hoytema áldozatos munkája nélkül, aki a Csillagok között után ismét még jobban kitágította a nagyformátumú filmforgatás fogalmát. A csata borzalmait paradox módon gyönyörű IMAX képekkel, és művészi képkompozíciókkal mutatja be, de repertoárjába még az is belefért, hogy a fél mázsás IMAX kamerát időnként GoPro módra akciókameraként használja, vagy pedig a szöveg nélküli érzelmesebb, belsőséges, emberibb pillanatokban is bevesse azt.
A látványt Hoytema áldozatos munkája mellett az is naggyá teszi, hogy a képi világ ezúttal is valóságos, hollywoodi mércével mérve gyakorlatilag minden amit a vásznon látunk valódi és kézzelfogható, így teljesen az események sűrűjében voltak a színészek, és így ránt be oda minket is a film. Nem véletlen, hogy a költségvetés jelentős részét kiharapó korabeli második világháborúból származó ex-Luftwaffe repülőgépet is használta a tökéletesen hiteles légi felvételek elkészítésére. És nem mellesleg ha már megvásároltak egy muzeális értékű vadászgépet a produkció kedvéért, akkor a hitelesség kedvéért látványosan el is pusztították azt, hogy Hoytema kedvére készítsen kimagasló kompozíciókat a pusztítás-pornó rajongók kedvére.
A történelem ezen apró darabja egyáltalán nem a hősiességről szólt, szimplán csak a túlélésről, nem is csoda hogy ennyit váratott a feldolgozása magára. Ám a borzalmak agresszív ábrázolásmódja valamint a hősiesség pátoszos kihangsúlyozása helyett Nolan egy pszichére ható, felkavaró, mesteri feszültségteremtéssel operáló kvázi thrillerrel lepett meg minket grandiózus háborús film helyett, ez a friss felfogásmód pedig az év egyik (ha nem a) legjobb filmjét eredményezte, amihez hasonló hangvételű második világháborús alkotást még soha nem láthattunk…
Cristopher Nolan sokadjára is bebizonyította, hogy nem véletlen a személyébe fektetett feltétlen bizalom, ugyanis a Dunkirk, bár a második legrövidebb játékidejű filmje, de a legintenzívebb és legsodróbb lendületű, valamint legérdekesebb szerkezetű is egyúttal. Számos bravúrja mellett azonban a legfontosabb az, hogy megmutatja azt, hogy a digitális világban analóg oldalról nyúlva a filmkészítés felé nem botorság, sőt, néha követendő példa, mert ha valaki ennyire profin csinálja, annak semmi szüksége óriási utómunkás varázslatra, egyszerűen már a forgatás során létrehozza a tökéletes moziélményt.
Nolan filmjét azoknak ajánlja, akiknek életére kihatással volt a Dinamó hadművelet.
Én pedig cikkem azoknak ajánlom, akiknek életére kihatással vannak a szívvel-lélekkel, áldozattal, kitartással készített NAGYBETŰS MOZIFILMEK, milyen Cristopher Nolan legújabb óriási léptékű, mégis emberi eposza, a Dunkirk…
