Nagy reményeim voltak a produkcióval kapcsolatban, konkrét elképzeléseim is akadtak, amelyeknek egy része megvalósult, más része viszont nem. De ilyen az élet, és a Nyár című film is. Az alkotás Cannes-ban hatalmas kritikai sikert aratott, én azonban nem igazán javasolnám a hazai moziközönség döntő többségének. Természetesen senkit sem áll szándékomban megbántani, de annyi rock/punk/alternatív zenei utalás van benne, és bizony, nem mindenki ismeri a Sex Pistols-t, Viktor Cojt-ot és Mike Naumenkó-t vagy a Velvet Underground-ot (majdnem felsikoltottam a gyönyörtől, meglátva a Velvet borítót a filmben). Tehát némi előismeret szükséges ahhoz, hogy tudjunk örülni ezeknek a neveknek és általánosságban értsük, miről szól a történet. És az sem árt, ha önmagában szeretjük a punk-rock zenét is. Azt gondolom, hogy, ami Cannes-ban siker volt, az a magyar közönség csak egy szűk, de nagyon kitartó rétegének ajánlott.
A filmben felcsendülő egyszerű, de nagyszerű rímek, frappáns, vicces, rock-os dalszövegek mindent visznek. Olyannyira mindent, hogy a színészi alakítást is felül múlják. Azóta is azon gondolkodom, hogy a dalok voltak-e ennyire erősek vagy a színészek egy része nem tette elég magasra a lécet. Mert mit is várunk egy főszereplőtől? Egyfajta vezetést, impulzív hozzáállást, ezért némi bánattal vettem tudomásul, hogy Vitya igencsak lagymatagnak bizonyult a Nyár című filmben. Mike karaktere például sokkal izgalmasabb volt: szereti a feleségét, felfedezi a tehetséges Viktort, ahogyan azt is, hogy életre szóló „kamaszromantika” alakul ki asszonya és mentoráltja között. Ez a feszültség a filmben roppant érdekesen hatott. Nem voltak látványos összecsapások a férfiak között, tulajdonképpen majdnem tökéletesen elfogadták, hogy az életükben minden közös. Nyilván Mike részéről ez nem volt egy sétagalopp. A zuhogó esőben, telefonfülkében szenvedős jelentnél nagyon megsajnáltam, de mindez addig tartott, amíg az ordibáló nő meg nem jelent mellette, utána már jókat kacarásztam rajta. A film egyik fénypontja ez a pillanat volt.
Jómagam szeretem, ha meglepnek, és ezt sikerült elérnie az alkotásnak: Meg voltam győződve az utolsó pillanatokig, hogy Mike felesége megélte a testi szerelmet Viktor karjaiban. Tévedtem. „Csak” csók történt közöttük, mondhatjuk azt, hogy a Hölgy megtalálta a tökéletes összhangot hűség és hűtlenség, férfi és kisfiú között. Számomra ez a film arról is szól, hogy nincsenek egyértelmű megbélyegzések: Nincs olyan, hogy nem szerethetsz egyszerre két embert, olyan sincs, hogy okvetlen gyűlölnöd kell valakit, aki a legféltettebb kincsedet szereti, akár még segíthetsz is neki. A „földi halandók” számára mindig izgalmas bepillantani az alkotás fázisaiba, a művész vívódásába. Megismerhettük azt is, hogy mennyire mást jelent mindenkinek a kiteljesedés, a siker:
Mike: Ideális koncert? Stadionnyi ember előtt, nagyzenekarral a színpadon.
Vitya: Nem szeretem a stadionkoncerteket, mivel nem látom, hogy kinek játszom.
Szeretni valónak tartom azt, amikor szerethető különbségekre találunk, és ez csak a végén derült ki igazán. Viszont a végénél még nem tartunk. A Mike feleségét játszó színésznő gyönyörű és roppant tehetséges: kedvessé, emberivé tette a minimálisan tékozló asszonyi szerepet. Gyakorlatilag a romantikus szál az, ami miatt tudom ajánlani azoknak is ezt a filmet, akik nem rock, sör, cigi és naplopás-pártiak. A két tábort közelebb hozza egymáshoz, ugyanis a szerelmi háromszög nyilván azokat is érdekli, akik vastagon tesznek arra, milyen klassz életérzés is a rock and roll.
A szerelmesség ebből adódóan nagyon rendben volt, én azonban bele vittem volna egy kicsit nagyobb, kicsit több, kicsit erőteljesebb rendszerellenességet. Valószínűleg, ha én rendezem a filmet, nem „úsztam volna meg” házi őrizettel. Mert, mint ismeretes: Kirill Szerebrennyikov [a rendező] házi őrizetét tölti csak azért, mert ábrázolni merte, milyen volt a nyolcvanas évek, illetve azt, hogy ami akkor történt még ma is aktuális: ugyanis a művészetről sok esetben most is a „hatalmasok” mondanak ítéletet. A filmben például felügyelik a rocker klub teljes működését. Koncerten ülni kell, tombolni nem lehet, a buszon a tömegemberek nem értik, miért, hogyan merészelik átcipelni a városon a dupla presszó kávét, Mike barátját lelövik a kritika megfogalmazása miatt, de az emberek mégiscsak tombolási kísérletet tesznek, és megpróbálják élvezni a koncertet.
Ezekért a jelenetekért kell bezárni egy elmét, egy alkotót, ezekért a jelenetekért, amelyeknél én sokkal „keményebbre” számítottam, és ezen jelenetek által kell rájönnünk arra, hogy a film befészkeli magát a világunkba. Az elnyomás, ha másképpen is vetül ki, de jelen van. Mindenhol ott van. Csak néhány gondolat, melyek már korábban is a fejemben jártak. Szomorúnak érzem magam a dühöm és egyéb ingerem mellett: Szomorú vagyok, mert bizony ma is, a művészetről a hatalmasok hoznak ítéletet. Nem tudom, hogy lesz-e helyük a művészeknek ezen a pályán politika – és megalkuvásmentesen. Nem tudom, hogy a művészet majd egyszer tényleg művészet lesz-e? Mert most sok esetben nem az, ezt lássuk be. Nem tudom, hogy átgázolás és önmagunk megerőszakolása nélkül is lehetünk-e sikeresek? És tudják meg az emberek: annyira szeretnék egy jövőbe látó távcsövet, hogy tudjam, hogyan küzdjek azért, hogy a dolgok a helyükön legyenek. A film célja a rendszer bemutatása és kritizálása mellett az is volt, hogy méltó emléket állítson Viktor Cojt és Mike Naumenkó számára.
Viktor 1990. augusztus 15-én kora reggel Rigát elhagyva elveszítette uralmát a járműve felett és egy autóbuszba rohant. Azonnal meghalt, az autó teljesen összetört. A néhány megmaradt tárgy között megtalálták az új album ének felvételét. Az lemezt, így be tudta fejezni a zenekar, ami a Fekete Album címet kapta, és amely óriási példányszámban kelt el. 65 fiatal azonban öngyilkos lett, mert úgy érezték, hogy Coj nélkül már nem érdemes élni. Sírján, a szentpétervári Bogoszlovszkoje temetőben mindig van virág. Moszkvában és Minszkben emlékfalat emeltek tiszteletére. Nem szeretném a mélyen tisztelt közönség idejét tovább rabolni, tehát összesítenék: történelmi/életrajzi háttér, meztelenkedés, vízbe ugrálás, tűz körül táncolás, örömzene, sör, dohány, románc, közösen a Paradicsomba harapás ezek mind-mind remekül vannak ábrázolva a filmben. A férfiak annyira szerették egymást, hogy a nőn össze sem balhéztak, ennél erőteljesebb kapocs kötötte őket össze. Viktornak szüksége volt Mike-ra. Mike zenei, mentori, atyai véleményezéseire, tanácsaira. Megtudtuk azt is, hogy a nyers őszinteség nemhogy belefér, de alapja a pár- és minden emberi kapcsolatnak. Gyakoroljuk ezt az erényt!
Arra is rájöttem a kedvenc dalszövegem hatására, hogy a hangulatunkat az elfogyasztott alkohol mértéke nagyban meghatározza, és hogy igazából nem kellünk a „kutyának” sem, de nekünk sem kellenek az „ebek”. Kicsit keveselltem a beharangozott rendszerellenességet, de az „ezek természetesen nem történtek meg”- utalások zseniálisan hatottak. Néha már nem tudtuk, hogy akkor most mi a fészkes fene is van. A kávé átcipelése a városon, a hisztériás nő a fülkében, „Mick Jaggernek nincs Natalia-ja” – csak egy-egy kiragadott poénos jelenet, ami jó példája annak, hogy a film humora finom és nem tolakodó.
