– Szerintem mi jártunk rosszabbul.
– Mint?
– Mint akik elmentek.
Nem, ez nem egy holokausztról szóló film. Sőt, még csak nem is az azt követően kiteljesedő kommunista diktatúráról, bár mindkét esemény szerves részét képezi a történetnek. Ebben a filmben rendhagyó módon egy maréknyi ember, azon belül is egy tizenéves árva lány és egy 42 éves özvegy orvos történetével, lelki felépülésével találkozunk, együtt dolgozhatjuk fel velük a veszteséget és velük élhetjük át az egymásra találás csodáját, azaz olyan cselekménynek leszünk tanúi, ami nem azokról szól, akiket elvittek, hanem azokról… akik maradtak.
Tóth Barnabás nemrég villantott egyet a Susotázzsal, a hazai, de főleg a nemzetközi szakma felkapta a fejét munkája láttán. Szeptember végén pedig érkezik a mozikba legújabb, immár nagyjátékfilmje, melyről már most tudjuk, hogy hazánk ezzel az alkotással fog nevezni a soron következő Oscar filmmustrájára. Nem véletlenül, ugyanis a neves Telluride fesztivált megjáró és azt erősen pozitív mérleggel záró, F. Várkonyi Zsuzsa Férfiidők lányregénye című műve alapján készült film teljesen újat nyújt témájában, kivitelezésében pedig szinte makulátlanra sikerült.
1948-at írunk. Wiener Klárát (Szőke Abigél) nőgyógyászhoz viszi a nagynénje, Olgi (Nagy Mari). A fiatal bakfis úgy viselkedik, ahogy azt minden kamasz tenné: ellenkezik, dühös, kicsit pimasz is, de azért néha kisandít a szemhéja alól az orvosra. Körner Aladár egy megtört, látszólag a nyugdíjkorhatár előtt álló, reményvesztett orvos, akiről lepattan a lány makacssága, de ő is észrevesz valamit Klárában, ami miatt még később is emlékszik rá. A lány pár hónappal az első vizit után újra megjelenik a rendelőnél, majd rendhagyó viselkedésének köszönhetően azonnal kialakul köztük egyfajta kötődés, mely az idő előre haladtával egyre szorosabb és mélyebb lesz. A történelmi háttér állandó, de nem tolakodó jelenléte mellett teljesen egyszerű és hétköznapi eseményeken keresztül szemlélhetjük egymásra találásukat, egymáshoz csiszolódásukat, a kezdeti tartózkodó közeledéstől a kölcsönös gondoskodáson át, egészen a mindent fölülíró ragaszkodásig érzelmek egész skáláját vonultatják fel – hogy a végére Aladárból Aldó, majd Aldóka, Klárából Süni, aztán Sünike legyen. Nagyon szép történet az övék, ami elég nehéz témát dolgoz fel, mégis sikerült finoman, de sokatmondóan és alaposan körbejárni.
Hajduk Károly és Szőke Abigél tökéletes választás volt a főszerepekre, a kettejük közti kémia a cselekmény elejétől belobbantja és életben tartja a filmet, ettől pedig egyszerűen nem lehet kívülállóként megfigyelni őket. Színészi játékukkal néha ijesztően élethűen és valóságosan ábrázolják karaktereiket, bámulatos fejlődést mutatnak be, a sminknek, a ruháknak és a precíz kameraállásoknak köszönhetően pedig egy pillanatra sem lóg ki a lóláb. Amit ezek a művészek az arcukkal művelnek… na, ezt hívják színészetnek. Ha mindehhez még azt is hozzátesszük, hogy a stáb egyetlen kamerával dolgozott és a forgatásra 19 napjuk volt, akkor az eredményt látva azt mondhatjuk, hogy bizony, méltó helye lenne az idei Oscar-gálán, ha lehetne – és most haza beszélek –, akár több kategóriában is.
