Unalomig boncolt irodalmi-filmes gumicsont a gyerekkori traumák hatása a felnőtt létre, különös tekintettel az apa-fiú kapcsolatra. Valamirevaló szuperhőst tragikusan elhunyt és/vagy erőnek erejével lenyűgözendő atyj (esetleg Ben bácsi) nélkül el se tudunk képzelni. Számos komoly és vicces variáció született már a témára, Ryan Reynolds pedig nem is lenne az, aki, ha pont ezt az örökslágert nem formálná Deadpool képére.
Ki ne álmodozott volna arról felnőtt korában, hogy ha lenne időgép, rohanvást visszamenne a múltba, hogy letisztázzon egy-két dolgot apával-anyával… Adam Reednek (Ryan Reynolds) megadatik ez a lehetőség, jóllehet küldetésének alapcélja nem a lelki csipkeverés a családdal, hanem a világ megmentése Maya Sorian (Chatherine Keener) ármánykodásától. Csak arra nem számít, hogy apa (Mark Ruffalo) és anya (Jennifer Garner) mellett még valakivel találkozni fog: halmozottan kiskorú saját magával (Walker Scobell).
Alapvetően két történetről beszélünk: az egyik a szuperhősös – műszaki cikkes – ámulatba ejtős világmegmentés, a másik meg a szívet melengető generációs válságkezelés. Az egyik nagyon jól sikerült, a másik nagyon nem jól.
A világmegmentős vonalon sajnos világosan látszik, hogy a puszta csontváz szerepét tölti be, hogy a többit legyen mire pakolni. Nem a Természettudományi Múzeum ékkövét, a harmincezer szpotlámpával rafináltan megvilágított, szinte élő Stegosaurus csontvázat kell azonban elképzelni, inkább egy kukába dobott csirkelábat. Igazából még nyomokban sem derül ki, hogy a világot mitől és miért kell megmenteni, innentől pedig hiába a csilivili (helyenként talán kissé túlságosan is csilivili) gépek, a lövöldözés meg a menő repülők, az egésznek semmiféle célja illetve értelme nincs. Az időparadoxonokról ne beszéljünk, egy gyalázat az egész, B-közép sci-fi rajongók sírva fogják a fejüket a részecskegyorsítóba verni. Nem kevés rossz szájízt hagy maga után, hogy egy 12 éves kisfiú felnőtt férfiakat mészárol halomra, bármiféle olyan lelki kikönnyítés nélkül, ami iróniára/paródiára utalna. Viszont – és ez egy fontos viszont – ez az egész az idő nagy részében alig-alig zavaró, feltéve, hogy egyetlen pillanatig sem illetjük a terítéken lévő alkotást a tudományos-fantasztikus, pláne a komoly jelzővel.
Nem mintha a maradék, vagyis a szívmelengetés olyan végtelenül eredeti lenne, viszont a szeretnivaló szereplőgárda (megszokott szerepeit csuklóból játszva) pontosan ott és olyan arányban ríkat és nevettet, ahol azt a munkanap végén felmosóronggyá szuttyadt aggyal a tévé elé ülő felhasználó elvárja. Ez igen ritka teljesítmény, nagyon meg kell becsülni. Az ilyesfajta könnyed szórakoztatás az alkotók részéről roppant komoly munkát igényel ám, akkor is, ha pl. a 2016 óta folyamatosan ugyanazt – egyébként nagyon aranyosan- játszó Ryan Reynolds személyében a siker 50%-a már előre garantált. A fent írt alkotók persze rutinos veteránok, Jonathan Tropper forgatókönyvíró komoly írói karrierje mellett a Banshee ötletgazdája és producere, a házaspár Jennifer Flackett és Mark Levin többek közt az Earth 2 és a Beverly Hills 90210 írói. Shawn Levy rendezőnek gyerekeim kedvencén, az Éjszaka a múzeumban szérián és a Stranger Things (melynek egyben producere is) egyes epizódjain kívül a nemrégiben debütált Free Guyt köszönhetjük, melyben a jelek szerint örökre összekötötte a sorsát Ryan Reynoldsszal (olyannyira, hogy már tervbe van véve egy közös Deadpool projekt is).
Az Adam-projekt sikerrel manőverezik el egy egész sorozat gyilkos csapda mellett. A 12 éves, sérült kis lelkét óriási pofájával kompenzáló, ámde folyton bajba keveredő Adam csak annyira idegesítő, hogy még épp nem vágjuk bele a tévékészülékbe a málnaszörpös poharat, ráadásul bizonyos stratégiai pillanatokban kimondják, hogy igen, ez a gyerek rohadtul idegesítő, de van rá oka, és van számára remény. Üdítő újdonság a „fogadd el fenntartások nélkül a visszataszító hülyegyereket” klasszik családi filmes sablon helyett. (A felnőtt Ryan Reynoldsra pontosan ugyanez vonatkozik.) Az egymondatos poénok nem vágják ki (minden esetben) a biztosítékot. Az apa-fiú egymásra találásról pont annyi cukormáz folyik le, hogy még nem keni össze undorítóan az asztalt. Jókora szívecskés pecsét azért a jelenetért is, ahol a durcás felnőtt főhőst gyerekkori önmaga készségesen felvilágosítja, hogy bizonyos emlékei a szörnyen viselkedő apáról bizony hamisak, mi több, szándékosan hamisítottak, a „megkínzott lelkű macsó férfi” imázs erősítésére.
Még egy mellékinformáció: a filmben egészen kiváló zeneszámok hangzanak el, viszont teljesen indokolatlanul – senki nem magyarázza el, hogy a 2050-ből 2018-ba visszalátogató hapsi kalandjaihoz miért passzol pont a Led Zeppelin vagy a Boston, már azon kívül, hogy a Led Zeppelin bármihez passzol, aki ezzel nem érte egyet, az jöjjön ki a ház mögé.
