A videojátékok elterjedése, fejlődése és erősödő népszerűsége idővel – és elkerülhetetlenül – a filmipar figyelmét is felkeltette, az évek során pedig egyre több, nagy sikert arató játékot filmesítettek meg. Bár minőségül filmművészeti szempontból megkérdőjelezhető, és bevételi szempontból sem hozták mindig a várt eredményt, továbbiakat is terveznek. A legfőbb probléma kettős. Egyrészt, a játékok népszerűsége még nem garancia arra, hogy szélesebb közönség látogat majd el a mozikba, ami előfeltétele a kereskedelmi sikerek. Másrészt – ami filmművészeti szempontból fontosabb – a játékok arra készültek, hogy játszanak velük. A történetük gyakran csak egy laza szál, amely összefogja az élményt, és van, hogy azért emlékezetes egy sztori, mert interaktív. A Tomb Raider kiváló példája a jelenségnek: maga a cselekmény nem elég érdekes, a kalandérzet nélkül pedig egy átlagos, sokszor már fárasztó akciófilm lett belőle.
Alicia Vikander Lara Croft iterációja egy sportos, jópofa, belevaló lány, aki reménytelenül bízik abban, hogy évek óta elveszett édesapja egyszer még visszatér. Egy a végrendeletében rejtett nyom azonban utolsó úti célja felé irányítja a főhőst, aki hamar egy rejtélyes, fegyveres szervezet által uralt szigeten találja magát, harcolva a túlélésért.
A körülbelül két órás film ütemezési problémái már az elején megmutatkoznak, ugyanis a túl hosszúra nyújtott prológus béna poénokkal és felesleges jelenetekkel van kibélelve, amely időtartam töredéke alatt lehetett volna közölni a karakterfejlődéshez szükséges releváns információkat. A komolyabb Lara értelmezés jól áll a szériának, de lehúzza az apjával kialakított kapcsolat mézesmázos és túltolt érzelgőssége. Mivel a fő történet kreatív elemei ellenére is érdektelen, a reményt az akciójelenetek képviselnék.
A kiválóan felépített helyszíneken azonban a rojtosra vágott jelenetekből szinte ki sem lehet venni, mi történik, és szintén a látvány ellen dolgozik az elégtelen világítás is. Így kihasználatlan marad a sziget, amiből fájdalmasan hiányoznak a japán építészeti emlékek, amelyek egyértelműen egy egyedi ízt csempészhettek volna az alkotásba. Utóbbit azért hozom fel, mert míg a forrásként szolgáló játékból a Tomb Raider filmsorozat újraindítása kiemelte a főbb helyszínt és a sztoripontokat, a látványosabb helyszíneket sajnos kifelejtette. A fő cselekmény nyomozós, feladványszerű részletei pedig hamar elfáradnak, annak ellenére, hogy az alapkoncepció tényleg nem lenne rossz egy nyári (esetünkben tavaszi) könnyed szórakozáshoz. Plusz zavaró tényező a zene összevisszasága is, amely hol izzadságúan modern és menő próbál lenni, hol pedig az átlagos kalandfilm-zene szakadékából csicsereg felfelé.
Alicia Vikander sokkal jobb választás a feltámasztott karakterhez, mint Angelina Jolie volt, ugyanis egy nüanszoltabb figurán a hangsúly, aki most válik a címadó „sírrablóvá”, és a kaland, az erőszak és a veszély még nem tette gyakorlatilag érzéketlenné. Néhány momentumban kifejezetten áttetszik a sallangból, és felfedezhető a jellemfejlődés íve. Walton Goggins a könyörtelenül elkötelezett Vogel szerepére remek választás, de a film nem hagyja eléggé kibontakozni, így nem válik emlékezetessé, és annyira utálni sem lehet, mint ami az eredeti szándék lehetett. Rajtuk kívül pedig a legtöbb szerep inkább toldalék, papírmasé figurák, egyszavas rosszfiúk és épp jókor érkező társak.
A Tomb Raider problémája talán az, hogy nem sikerül válaszolnia a „minek?” kérdésre. Indokolatlan a léte, ugyanis a játék rajongóinak csak még egy strigula a felesleges adaptációk listáján, a moziközönség pedig pár mosolyon és minimális izgalmon kívül nem nyer ki belől e túl sokat. Nem bő unalom a film, és Alicia Vikander karakterére lehetne még építeni, viszont jobban el kellene vonatkoztatni az alaptól, és építeni a látványos és izgalmas elemekre. Egy biztos: a korábbi trilógiánál jobb a kezdés.
