A film Lois Duncan nagy sikerű bestsellerre nyomán, az Alkonyat-filmek alkotóinak közreműködésével készült. Remélem, olvasták a művet a Kedves Nézők, és talán elégedettebbek vele, mint én a filmmel. Ahogy annak idején egy zsűritag bemondta a frankót a tehetségkutatóban, úgy most is ez a helyzet: „Ez nem jött át, Gyerekek”. Sokat akartak kihozni a produkcióból, sok szálat tettek bele, de nem figyeltek oda a kidolgozottságra, pedig többre vágytunk volna, mint egy óriási, érthetetlen összevisszaságra.
Csapjunk bele hát! Adott egy pszichés zavarokkal küzdő, különleges képességekkel rendelkező szőke, dühös tinilány: Kit. Kit-nek oly jófej az édesanyja, hogy az Isten háta mögött elhelyezkedő, para-intézménybe, a Blackwood Hall-be záratja, ahelyett, hogy gyermekéért úgy igazán felelősséget vállalna. A kezdésben már megosztják velünk a „Nagy Titkot”: Kit bizony apja elvesztésébe, kilencévesen belezavarodott. Szívem szerint már itt kisétáltam volna, de hát ez van, írnom kell róla. Lepasszolják a csajt, később pedig egy komplett csapat alakul ki az intézményben lakó furcsa lányokból. Emiatt persze, jön a női rivalizálás, hiszen sem a filmben, sem az alapjául szolgáló bestsellerben nincs új a Nap alatt. Hamar kiderül, a Hölgyek különböző karakterek, akik eleinte menthetetlenül tehetségtelennek és tipikus nevetség tárgyainak tűnnek, de lássunk csodát: az algebrából bukott lány kitalálja a matematikai képleteket, aki eleinte az ecsetet kezéből is kiejtette, az új Picasso lesz, Kit pedig ezer éve nem játszott zongorán, ám ennek dacára hatalmas műveket komponál. És még sorolhatnám tovább.
Bűzlik az egész történet, de úgy tűnik, mindenki boldog. Leszámítva a legeredetibb karaktert, a bagózó rosszlányt, Veronica-t. Ő az egyetlen a mellékszereplők közül, aki meggyőzött, és nem fárasztott szerepével. Továbbá: egyedül az ő szájába adtak poénos megnyilatkozásokat. A többiek tapicskoltak az uncsi kis mocsárban, nem bontakoztak ki szerepükben és tulajdonképpen őket el is feledtem a film végére. Kit szerepében Anna SophiaRobb látható, aki ismerős volt már más filmekből, ezért az alap szimpátiám és elfogadásom egyértelműen létezik irányába, de kicsit úgy éreztem, ő is szenved karakterével és karakterében. Az iskolaigazgató, Madame Duret (Uma Thurman), egyik személyes kedvencem, teljesen kikészített engem. Ha arra vágytok, hogy az idegesítő akcentusa miatt öngyilkosjelöltek legyetek, okvetlen nézzétek meg ezt a filmet. Filmbéli fiával, Jules Duret-tel (Noah Silver) a leggyengébb anya-fia veszekedést produkálják, közös erőkkel.
Körülbelül olyan hitelesen balhéztak össze, mint én azzal, akivel semmi problémám nincsen.
Természetesen ezúttal sem maradhatott ki a romantikus szál, amely olyan remekre sikeredett, hogy erotikát és vibrációt még véletlensül se érezni benne. Jules szájába olyan mondatokat adtak, amelyektől nemhogy Kit, de egy hosszú évek óta magányosan élő nő se jönne lázba. A bevezető nagyon hosszúra és unalmasra sikeredett, pedig eleve a film nem hosszú – 96 perc-, de túlságosan elhúzzák az időt, nem történik konkrét para-élmény, nagyjából az utolsó 10 percig. A produkció leírása is megtévesztő: a horror-dráma-fantasy kombinációból a horror nem annyira illik rá. Természetesen lehet, hogy nincs igazam, de a horror film azért horror film, hogy rendesen összecsináljam magam. Nehezen derül ki számunkra az is, hogy most ezek a lányok nem normálisak vagy paranormálisak. Nem kellene elárulnom mindent (nem is teszem), de tényleg szeretném megkímélni a népet: a film arról szól, hogy valaki (nem fedem fel a kilétét) a holt művészekkel, néhai tudósokkal misztikus módon kapcsolatot ápol, és ehhez csatornának használja a lányokat.
Hogy miképpen hozta ezt létre? Hogyan született a kapcsolat? Erre nem kapunk válaszokat. Pedig talán ez lett volna a legfontosabb. Egyébként előfordulhat, hogy a film alapjául szolgáló könyv a segítségünkre lehet, olvassák el, biztos többet nyújt, mint a mozi, amelyen részt kellett vennem. Ami pozitív, hogy hullanak a karakterek (nem élvezem az ilyesmit, és rajongója sem vagyok ennek a műfajnak), de legalább néha kicsit pörögtek az események. Mint írásom elején jeleztem: Nem az a bizonyos szarka, hanem az írók/készítők akartak sokat. Célszerűbb lett volna elindulni egy irányba, és végigmenni rajta, még akkor is, ha kimaradnak részletek.
