Történt ugyanis, úgy egy évvel ezelőtt, hogy az új, nullkilométeres Párkapcsolattal (intellektuális puhatolódzás, avagy „Érdemes-e ebbe az egészbe néhány romantikus rántott húsos vacsoránál több energiát fektetni” címszó alatt) színházi élményeket beszéltünk meg, és egyszer csak elhangzott a „Csehov egy hülye” tételmondat. A nullkilométeres Párkapcsolat ezen a ponton kis híján lenullázott Párkapcsolat lett, hiszen Csehov a kedvenc szerzőim közé tartozik, de elhamarkodott ítéletet mégsem akartam volna hozni, tehát óvatosan érdeklődtem a részletek felől (hol és milyen alkalommal osztotta meg Anton Pavlovics a nagyérdeművel pl. a laposföld-elméletet). Mint kiderült, a rossz benyomás egy legalább 15 évvel ezelőtti színházi élményen alapult, ahol is „egy döglött sirályt pörgettek körbe-körbe madzagon, amúgy meg dögunalmas volt az egész”. Mondanom sem kell, azonnal felvállaltam a kulturális keresztes háborút, és egy teljes évig keresgéltem, hogy találjak egy Sirály előadást, ahol nem pörgetik, nem dögunalmas, és Csehov (valamint a Párkapcsolat) csorbult becsülete végre helyreköszörülhető.
Azok kedvéért, akik irodalomórán Csehov méltatása közben esetleg Conan, a barbár kalandjait olvasgatták volna a pad alatt (mint pl. én… Csehovot abszolúte nem érdemes a mindenkori Editnénik bölcs útmutatásai mellett olvasni….) , szóval a Sirály a nagy orosz szerzőnek egy elég tipikus darabja: egy rakás frusztrált nő és férfi összejön valahol az isten háta mögött, és ott szarul érzi magát. 15-20-30-40 évvel ezelőtt a legtöbb magyar színházi előadás itt nagyjából le is ragadt (nem kizárt egyébként, hogy ebben ideológiai okok is szerepet játszottak: „Nézzétek a sok beteg agyú burzsoá entellektüellt, hogy verik a nyálukat a semmin, miközben a szegény munkásparaszt a vérét ontja értük, hát csoda-e, elvtársak, hogy az Auróra cirkáló végül kilőtte a cár konyhaablakát???”) Alfonzó legendás Ványadt bácsija, illetve a Haumann-Körmendi-Márkus féle vinnyogva röhögős Három nővér nem véletlenül születtek meg, zseniálisan parodizálták – no nem Csehovot magát, hanem azt, amit a színpadi adaptációk műveltek szegénnyel. Lássuk be, két-három felvonáson át azt nézni, hogy emberek a lehető legmíszesebb stílben szenvelegnek, minden csak nem szórakoztató. És a félreértések elkerülése miatt: nem is mélyenszántó, nem is bölcs és nem is tanulságos. Unalmas. Életem első jó Csehov előadásához el kellett jutnom külföldre, ahol döbbenten tapasztaltam, hogy az emberek a nézőtéren… nevetnek. Pedig Alfonzó és szamovár sehol. Csehov humorát és fantasztikus emberismeretét Magyarországon hosszú ideig egyszerűen kifelejtették a képletből.
A Gózon Gyula Kamaraszínház immár második éve futó Csehov előadása ebből a szempontból üdítően kivételesnek bizonyult: a darab humora maradéktalanul átjött, és nagyon szépen megoldották azt is, ahogy a történet szépen, fokozatosan, egyetlen pillanatra sem hivalkodóan tragédiává bánatosul. (Itt kérek azonnal elnézést, ha voltak hazánkban az utóbbi pár évben olyan Sirály előadások, ahol komolyan vették a mester által megadott „komédia” műfajmegjelölést, én mostanában nem mertem próbálkozni). Furcsa megállapításnak tűnhet, de szerintem a Gózon legnagyobb előnye a Sirály szempontjából az, hogy a színház akkora, mint egy szoba-konyhás rókalyuk. A darab (mint a Csehov darabok többsége) nem sorsfordító történelmi eseményekről, diktátorokról és tömegekről, mindent felemésztő szerelmekről és grandiőz halálról szól, hanem az ezek mögött megbúvó, privát kis szoba-konyhás rókalyukaikból kukucskáló, nyomasztott emberi lelkekről. Ezek a lelkek nem képesek beordítani egy negyvenszer negyven méteres színpadot – de ha megpróbálják (és közben madzagon pörgetik a döglött sirályt, hogy történjen valami) akkor pontosan azt csinálják, amit a Sirály a maga csendes, gyilkos humorával oly igen könyörtelenül kiparodizál: pozőrködnek. Márpedig ha egy ripacskodásról szóló színházi előadás maga is ripacs, ott az ember hamar elveszíti a fonalat…
A Sirály 125 év alatt semmit sem veszített aktualitásából, bármelyik házibulin ugyanezeket az egymás mellett elbeszélő, lustaságukat, tehetetlenségüket, tehetségtelenségüket változatos szólamokba csomagoló arcokat fogjuk látni, akik látszólag isssszonyúan jól érzik magukat. Az önjelölt géniuszt. Az önjelölt mártírt. Az önjelölt hősszerelmest. Az önjelölt viccescsávót. Az önjelölt bárkit, aki annyira tele van magával, hogy már a saját fülén jön kifelé, valószínűleg ezért nem hallja, mit mondanak a többiek. Ez az a buli, ahol látszólag a szerelem körül forog a világ, csak arra nem jön rá senki, hogy a szerelem kétemberes műfaj, egyedül nem lehet csinálni. Mint ahogy ugyanilyen kétemberes műfaj az anya-gyerek, vagy a baráti kapcsolat is, de mindegy, fő, hogy legyen pia. A pia talán elviselhetővé teszi, hogy aki szerepet játszik, az a többiekben is csak szerepeket lát. Aki az anya szerepét játssza, annak a szemében nem ember vagyok, hanem a gyereke. Aki a szeretőét, annak a szemében nem ember vagyok, hanem a szerelem tárgya. Aki az íróét, annak a szemében nem ember vagyok, hanem téma. És aki a színészét, annak a szemében nem ember vagyok, hanem a közönség (Csehov többször fejeli le a negyedik falat, mint maga Deadpool…).
A színpadkép maga is hordozza a szerző bánatosan vigyorgó üzenetét a magányról: a vírusvédelmi okokból eleve lefelezett nézőtérre hosszú kifutók nyúlnak be, ide sétál ki az épp aktuális pozőr, hogy heroikus arccal a semmibe meredve, a többiektől áthidalhatatlan szakadékkal elválasztva elmondja, milyen állati jó fej ő, csak az a rohadt világ nem hagyja kibontakozni. Mindenki szerepet játszik – ezt hangsúlyozzák a jelmezek és a díszletek is, ahol hófehér, teljesen steril háttér előtt minden ember egy-egy szín: égő vörösbe öltözik például a Díva, akinek egyetlen célja az életben, hogy mindenki őt imádja, és feketébe a 125 (ezer…) éve egyfolytában meg nem értett Emós Kiscsaj. Az egész teljesen mesterséges, de épp csak a szükséges mértékben mesterkélt. Kiválóak a színészek, különösen a butácska, Jajjjj de Ennivalóan Bájos kislányból túl hamar egyszerűen csak butácska asszonnyá felnövő (és ebbe belezavarodó) Nyinát alakító Hermányi Mariann, illetve csábítója és tönkretevője, a középszerű celebíró szerepében Kálid Artúr, ők külön-külön is nagyon jól játszanak, de együtt szerintem zseniálisak. Az előadás nem aktualizál, nem lép merészeket és nem hoz Industrial Light and Magic effekteket – felesleges. Hajdú László rendezése pont elég ahhoz, hogy mindent megértsünk, amit meg kell.
Csehov és a Párkapcsolat becsülete végül is nagyjából helyreállt – azért csak nagyjából, mert parázs vita alakult ki köztünk arról, hogy van-e értelme az olyan értelmiségi merengésnek, amihez a táplálékot és infrastruktúrát a merengésre időt és alkalmat nem nagyon találó dolgozó tömegek szolgáltatják. Meg arról, hogy ez a kérdés vajon azért merült fel, mert mindketten a november hetedikei tökspontán megemlékezések bűvkörében szocializálódtunk, vagy azért, mert emberi alapprobléma. No meg persze arról is, hogy melyik tollas aktualitás csíp nagyobbat az emberbe, a Sirály vagy a Csirkefej (az utóbbi is a Gózonban nézhető meg, és szintén nagyon tetszett). Ha lenne időm, akár azt is megírhatnám, miért szól ugyanarról az összes tragédia mögött megbúvó emberi magányról mind a kettő, de maradjunk egyelőre annyiban, hogy a Sirály köszöni szépen, döglött ugyan, de él és virul, még mindig elég friss és kellemetlen mondanivalót kínál mindazoknak, akik kíváncsiak az ilyesmire.
