Az ünnepi időszakra megérkezett a Netflixre a rajongói által látnokiknak tartott Zack Snyder ősrégi szerelemprojektjének első része. Egykoron nem csak a rajongói illették a már említett jelzővel a rendezőt, hiszen kifejezetten biztatóan indult a pályafutása. Snyder, aki a videoklippek és reklámok világából érkezett, 2004-ben a Holtak hajnalának újrafeldolgozásával robbant be. Ezt pedig olyan munkái követték, mint Frank Miller 300-ának nagyszerű adaptációja vagy az elismert Watchmen képregény feldolgozása. A kérdés csak az, hogy hol romlottak el a dolgok?
Valahol ott, amikor felkapott filmesként megkapta a lehetőséget a Warnertől. Snyder nem csak arra kapott felhatalmazást a stúdiótól, hogy rebootolja Supermant, hanem arra is, hogy az induló DC univerzum feje, és fő kreatívja legyen. Ez a projekt pedig finoman szólva is földbe állt. Külön filmtörténeti előadást lehetne arról tartani, hogy hogyan ült két szék között a földre a Warner szuperhősfilmes univerzuma, amiben nem kis szerepe volt az egoistává váló és toxikus rajongótábort toborzó Snydernek is. A viharos elválást követően azonban felkarolta a rendezőt a Netflix, aki egy gyors zombis kitérő után a fejébe vette, hogy megvalósítja fiatalkori projektjét a Rebel Moont. Nézzük is, hogy milyen lett.
Kapunk egy többnyire a Star Wars-ból lopott történetet miszerint egy messzi-messzi galaxisban a zsarnok birodalom egyik tábornoka a lázadók után kutatva megáll egy távoli hold peremén élő parasztfaluban, hogy élelmet kérjen a csapatainak. A tábornok megfenyegeti a falusiakat, hogyha nem adják át 10 héten belül minden terményüket, akkor a földdel teszi egyenlővé a települést és lemészárol mindenkit.
Snyder konkrétan nem inspirálódott, hanem lopott a már említett Star Warsból, emellett pedig még a szamurájfilmekből, a Dűnéből, és még millió meg egy műből, mint például a Harry Potter vagy a Gyűrűk ura. Az inspiráció és a lopás között nagy különbség az, hogy, aki inspirációt gyűjt valamiből, az az esetek nagy részében átdolgozza, és kreatívan újra alkotja az átvett ötleteket. Ehelyett Snyder fogja, és inkább egymásra hajigálja az átvett elemeket. Kohéziónak, összefüggő történetnek és kidolgozott karaktereknek nyoma sincs. Arról nem is beszélve, hogy még azt sem képes felismerni az író-rendező Snyder, hogy a már említett nagy fantasy vagy science fiction eposzok, nem a túlbonyolított mitológia vagy a csavaros történet miatt válnak meghatározóvá. Sokkal inkább a karakterek és azok útja, valamint döntései teszik naggyá ezeket a műveket. Ehhez képest a Rebel Moon összes figurája egy egydimenziós ezerszer látott kilúgozott karaktertoposz. Jellegtelen, csak pózokban létező karakterek ezek töredezett háttértörténettel, akikhez esélye sincs közel kerülni a nézőnek. Még azt sem tudjuk meg, hogy ki a címben szereplő tűz gyermeke. Ehelyett kapunk egy inkonzisztens bolygóról bolygóra ugráló toborzást, és csupán az váltakozik, hogy kinek hogyan mészárolta le a családját a parodisztikusan gonosz és vérszomjas Mother World és, hogy ki hogyan akar bosszút állni.
Rendben egy film legfontosabb elemei a történet és a karakterek nem állnak össze, de akkor legalább Snyder erőssége a látvány lenyűgöző ugye? Nem, hiszen ezen a téren is elhasal a film. A teljes kreatív kontroll fényében a direktor A halottak hadserege óta maga fényképezi a filmjeit, és mára már teljesen világos, hogy nem tud helytállni operatőri szerepben. Az egész alkotás olyan, mintha egy nagy sötétszürke filtert ráhúzott volna mondván, hogy ez épp elég. Zongorázható a különbség a korábbi Larry Fong által fényképezett filmje és a Rebel Moon között. Emellett a direktor rengeteg menőnek szánt jelenete és szuperlassítása egyszerűen csak bénának és végtelenül amatőrnek hat. Arról nem is beszélve, hogy a jelenetek bevilágítása, a hátterek kezelése és a CGI is borzalmas.
Viszont minden korábban említett probléma az elhibázott koncepcióban gyökerezik. A koncepció alapja egy katasztrófa már azzal, hogy különféle filmes franchiseokból lopkodja össze az ötleteket, de mindaz, hogy ezt két egészestés filmben szeretné elmesélni nagyon megkérdőjelezhetővé teszi az egészet. Mindezt úgy folytatja, hogy ahelyett, hogy az aktuális történetet tenné koherenssé és a karakterek jelenével foglalkozna, valamint azzal, hogy megtöltse őket élettel, inkább a játékidő nagyrészét borzasztóan szétesett háttértörténetek magyarázása és jövőbeli, de teljesen jelentéktelen mellékszálak bemutatása teszi ki. A néhol nagy neveket tartalmazó szereplőgárdából is maximum csak Sofia Boutella vagy Charlie Hunnam próbálja menteni a menthetőt, a többiek azt se tudják, hogy merre vannak arccal és elég egyértelmű, hogy csak azért jöttek, hogy felvegyék a fizut. Ennek ellenére én kerestem pozitívumot ebben a filmben, mint tűt a szénakazalban. Ide sorolható Junkie XL korrekt zenei anyaga, amely epikus hangzásával, néhol képes emelni a jelenetek fényén, ahogy egy-két akciójelenet is ki tudja rántani a nézőt a dögunalomból, de csak azért, hogy utána visszahajítsa ugyanoda.
