Az új Pókember film valóban olyan, mint Peter Parker személyes Végjáték mozija: lezárja Holland eddigi történetívét és közben gyönyörűen tiszteleg az összes korábbi alkotásnak.
A Nincs hazaút moziélményről spoilermentesen véleményt fogalmazni nem egy hálás feladat. Magánál a mozinál kizárólag az azt megelőző hype ölt gigászibb méreteket, de ezúttal mindenkit arra buzdítanék, hogy vegye fel a digitális szemellenzőjét és érje be legfeljebb az előzetesek vagy a Venom 2 stáblistás jelenetében látottakkal.
Nem túlzás azt állítani, hogy a Sony és a Marvel túlvállalta magát a trilógia záródarabjára, hiszen ezúttal nem pusztán az Idegenben cliffhanger-ét kellett tovább görgetni, de már aránylag régóta ismert tény, hogy a korábbi Pókember filmek főgonoszai is beköszönnek, hogy megnehezítsék a falmászó életét. Ezáltal a Nincs hazaút pontosan abban a pillanatban veszi fel a fonalat, ahol az Idegenben stáblistás jelenete hagyta Petert.
A mozi első harmada egészen földhözragadtan indul. Nincsenek nagy akciók, vagy parádézások, a fókusz zavartalanul Peter Parker lelepleződésére koncentrál. Jon Watts egész sokoldalúan képes bemutatni mekkorát fordul a világ Peter körül, érintve a közeli hozzátartozóit, iskolatársait és a felmerülő jogi problémákat, valamint a 21. századi álhírterjesztés mechanizmusát. Némi hiányérzetet esetleg az kelthet, hogy jó lett volna, ha az MCU szuperhős társadalmának néhány figurája is megszólal, de érthető, hogy egy ilyen zsúfolt filmben miért nem vesztegetik cameokra az értékes játékidőt.
Némi felhajtás után Tom Holland felkeresi az aktuális részre jutó mentorfiguráját, Dr. Strange-et (Benedict Cumberbatch), hogy mágiával segítsen a fiatal falmászónak. Strange maga ezúttal olyan, mint egy durcás kisgyerek és sokkal tenyérbemászóbb, mint bármelyik korábbi megjelenésében. Ez az attitűd a film végéig megmarad és nagyon hasznos eszköz az írók kezében. A balul elsült varázslat és Strange viselkedése ugyanis az MCU-ban először végre arra sarkallja Pókembert, hogy tényleg önállóan nézzen szembe a problémáival, legyenek azok magánéleti vagy szuperhősködéssel járó ügyek.
Természetesen az igazi hullámvasút csak ezen a ponton érkezik. A bűbáj megtöri a multiverzumot, ezáltal elsőként az eredeti Pókember trilógia Dr. Otto Octavius-a köszön be, Alfred Molina alakításában. Akik a Tobey Maguire érában nőttek fel, valószínűleg itt már elmorzsolnak pár könnycseppet a nosztalgia hatására, de az írók senkit nem hagynak pihenni, hamarosan megjelenik Willem Dafoe Zöld Manója is. Ezen a ponton kicsit borul a film dinamikája és teljesen random helyeken és módokon bukkan elő Jamie Foxx Elektroja, Rhys Ifans Gyíkja és Thomas Haden Church Homokembere. A gonosztevők megjelenése egészen logikus, a dinamikájuk érdekes és szerencsére a film senkire nem pazarol felesleges húsz perceket, mindenki tömör, mégis élvezhető és izgalmas. Molina és Dafoe számára pedig igazi jutalomjáték ez a műfajban, mindkét színész ragyog korábbi szerepében.
Hosszú oldalakon keresztül lehetne még ragozni a sztorit és, hogy miért is olyan jó a trilógia záródarabja, éltetni Zendaya vagy Marisa Tomei játékát, de a film ismerete nélkül talán fölösleges. Érdemes viszont megemlíteni a háttérstábot, az operatőrökön át, a VFX-es munkatársakig mindenki kitett magáért. Külön öröm Michael Giacchino muzsikáját hallani, nagy hozzáértéssel gondozta a felcsendülő tónusokat.
A No Way Home igazi ünnep a franchise történetében: sokkoló, vicces, szomorú, akciódús, látványos, azaz tartalmaz mindent, amiért egy Pókember filmet néznél és a befejezés pedig igazi hazatérés lehet a karakter képregényes gyökereihez.
