Roppant hálátlan feladat olyan filmet elfogulatlanul (illetve esetemben „a szokásosnál nem szubjektívebben) méltatni, ami valaminek a feldolgozása. Hát még ha olyan családi kedvencről van szó, mint a Mulan, amit heti rendszerességgel néztünk annak idején, és a mai napig mindenki betéve tudja belőle a dalocskákat. A mulános idők óta Skynetet megszégyenítő öntudatra ébredt ivadékaim zsigerből elutasították az új feldolgozást, és nyomdafestéket nem tűrő kontextusban emlegették azt, aki ezt kitalálta. Ok, az én gyerekeimnek szentséggyalázás. De mi van a mások gyerekeivel? Mit tud nekik nyújtani az élőszereplős Mulan 2020-ban?
A sztori a női egyenjogúság jegyében (női rendezővel, női forgatókönyvíróval, női operatőrrel) időszerűbb nem is lehetne: a hagyományos kínai család legkevésbé sem hagyományos kínai leánygyermeke (Yifei Liu – A tiltott királyság) a Kinder, Küche, Kirche varázsháromszög helyett a lovaglásban és a harcban leli örömét. Apja, a rokkant veterán (Tzi Ma – Csúcsformában 3.) eleinte jókat mulat a dolgon, de aztán kénytelen behúzni a nyakát, mikor anyuka rávilágít, hogy egy ilyen szutykos-nagypofájú lányt aztán senki nem fog elvenni feleségül (ezt a történetet akár rólam is írhattam volna, mínusz veterán kínai atya). Sajnos/szerencsére ekkor ellenség tűnik fel a Selyemúton, mégpedig a ruanruan népcsoport, a totálisan Danny Trejora maszkírozott Jason Scott Lee vezetésével (akin emiatt sajnos egyfolytában röhögnöm kellett, pedig iszonyúan rémisztő „némafilmes gonosz” pofákat tud ám vágni), és minden családnak küldenie kell egy férfit a háborúba. Büszke, de harcképtelen apja helyett Mulan férfinak öltözve csatlakozik a sereghez, ezzel a halálbüntetést és a család megszégyenítését kockáztatva.
Mielőtt belefognánk a film széjjelszedésébe, hadd tegyek egy aprócska kitérőt: ha nekem még egyszer valaki egy „Ahogy Móricka a kínai kultúrát elképzeli” témakörű filmben azt mondja, hogy csí, én az érvkészletemből elő fogom venni azt a kézél-vágást, ami a kungfu edzőm szerint „Egy <csúnya szó><még csúnyább szó> medvét is kórházba küldene” és azzal fogom megkérni, hogy többet ne tegye. Fordítóként egyszer azt a munkát kaptam, hogy magyarítsak egy négyoldalas szöveget, melyben egy kínai jóember angolul (tehát nem az anyanyelvén) megpróbálja minden ezoterikus hülyeségtől elvonatkoztatva megmagyarázni, mi a csí. Hát nem az, hogy ki milyen magasra tud ugrani Shaolin hosszú bottal a kezében. Hagyjuk már békén azt a rohadt csít. Mulannak tehetsége volt a harchoz, amit kitartó és kemény munkával olyan szintű készséggé fejlesztett, ahol a küzdelem már flow-élmény. Ezért legalább akkora tiszteletet érdemel, mint egy midiklorián-mentes Jedi mester. Nnna. Ez jól esett.
Szóval, hogy a film. Azt gondolhatnók, hogy milyen jót fog tenni egy neonrózsaszín marcipánba fullasztott diznifilmnek, ha majd kiveszik belőle a sok csicsogós-nyálas zenét meg a zsibbasztóan cukker kisállat mellékszereplőket, és csak a lényegre koncentrálnak. Nos, nem. A Mulan a fenti attribútumok nélkül egészen egyszerűen…. unalmas lett. Pedig csak a vak nem látja, hogy dőlt a lé (a végső költségvetés valahol a 200 millió dollár körül repkedett a sztratoszférában), de még a vakok számára is egyértelművé tették a dolgot azzal a publikált üzenettel, hogy „Nő még ilyen drága filmet nem rendezett”. (Ez körülbelül a legfurcsább marketing-duma, amit valaha olvastam, még ha a marketing-dumák közt szokatlan módon igaz is.) Olyan szívszaggatóan gyönyörűséges tájakat mutatnak, hogy az ember csak ámul és bámul – a forgatás eredeti helyszíneken Kínában és (hol máshol…) Új-Zélandon zajlott. Lehengerlőek a kaszkadőrmutatványok: tuti biztos, hogy a magyar hadtörténészek egymás keszkenőjét fogják morzsolgatni a meghatottságtól, ha meglátják, milyen állati király dolog a hátrafelé nyilazás a hálivúdi elképzelések szerint, és nincs az az agrármérnök, akinek ne csöppenne majd el a nyála, amikor a puszták csóró nomádjai lobogó sörényű, pompás fríz lovakon ék alakzatban az arcába lovagolnak a vászonról, kb. 150 millió forint összértékben. Egyértelműen lelkesek és karizmatikusak a színészek, különösen az idősebb generáció: az elnyűhetetlen Tzi Ma, a Zsivány egyesben Chirrutot, itt a nem kevésbé szerethető kínai tábornokot alakító Donnie Yen, vagy a kihagyhatatlan Jet Li, akitől egyébként legnagyobb meglepetésünkre megtudhatjuk, hogy a közhiedelemben élő „megközelíthetetlen istenség” képpel szemben a kínai császár voltaképp egy egészen barátságos pali volt, simán lehetett vele dumcsizni meg néha lekungfuzta a ruanruan-okat.
De, mint említettem, daloló kínai hadtest és hülye sárkány nélkül az egész valahogy elviselhetetlenül komor, hosszadalmas, és minden parádés akciójelenete ellenére monoton. Mint ilyen, azt az egyébként teljesen helyénvaló üzenetet sem sikerül jól átadnia, hogy nem az számít, hogy férfinak vagy nőnek születtél, hanem az, amit a többiekért teszel. Az üzenet átadásának különösen rosszat tesz a varázslónő karaktere, akivel valami olyasmit akartak mondani, hogy anyukám, nem attól leszel egyenjogú, ha emberfejekkel labdázol az égre, azzal csak egy hülye férfi-sztereotípiát ismételsz meg hülye nőként. Pedig ez az üzenet megint csak teljesen helyénvaló, de nem lett volna szabad pont egy ilyen elszúrt és elcsépelt karakterrel elvitetni, pláne abban a stílusban, hogy egy papírcetli van a homlokára celluxozva: „Nézzetek ide, fiúk-lányok, én azért vagyok benne ebben a filmben, hogy ti megtanuljátok a TANULSÁGOT. Holnap dolgozat lesz belőle!” szöveggel. Tök felesleges volt továbbá a narráció, aminek szerintem csak akkor van létjogosultsága, ha a narrátorról a végén kiderül valami nagyon érdekes (vagy ha Humphrey Bogartnak hívják, és a negyvenes években járunk). Azon tűnődtem egyébként, hogy a Disney-dalok funkciója éppenséggel pont a narráció kiváltása és az egydimenziós karakterekre másképpen rá nem húzható érzelmek, háttér-sztorik stb. bemutatása, nóták híján pedig csak a lecsupaszított egydimenzió marad, ami azért csak mérsékelten szórakoztató.
Ha valaki az egyenjogúságra kíváncsi, ajánlom figyelmébe az eredeti kínai Mulan legendát (ahol is a főhősnő a nép ajka szerint kerek 10 esztendőt töltött a seregben egy rakás férfi közt anélkül, hogy bárki rájött volna a turpisságra). A mostani film is merít belőle, beemelve többek közt azt a motívumot, hogy a császár magas rangot ajánl Mulannak, ő azonban inkább hazatér megbékíteni a családját, de nem is ez a lényeg. A lényeg a sztori végén lévő bájos allegória. Valahogy úgy hangzik, hogy „A baknyúl nagyot rúg, a nőstény nyúl kancsal. De ha egymás mellett rohannak, meg tudod-e mondani, melyik melyik?”. Ebben a pár sorban (i.sz. IV. század, csak úgy mondom…) benne van minden a nemek hasonlóságairól és különbségeiről, amit a monstre modern blockbuster másfél óra alatt nem volt képes kinyögni.
