Az intelligens földönkívüli faj által lakott bolygó felkutatására útra kelt csapat a Szíriusz A gravitációs mezőjét felhasználva egy csúzli manőverrel igyekszik kikerülni az előttük kavargó félelmetes, sötét anyag felhőt. William, a hajó mesterséges intelligenciája és egyben gondnoka mindent megtesz, hogy kézben tartsa a Salvare névre hallgató űrhajót a csillagkerülő műveletben, de az egyre kevésbé bírja a kiképzést. Gyorsan ugrik hát a technikus, a mérnök és a szoftverguru, hogy helyrepofozzák a napkitörések okozta károkat, miközben a fedélzeten a kapitány és a legénység jobbra-balra borul a megbolondult navigációs rendszer miatt. Igen, ez is csak egy vérbeli sci-fiben történhet meg. Na meg egy olyan sci-fi-sorozatban, ami nagy kanállal merít a klasszikus science fiction filmográfiából. Az Another Life úgy nyit, mint az Érkezés, aztán nyomokban Star Treket, Lost in Space – Elveszve az űrbent is tartalmaz, és nem rest ihletet kölcsönözni a Csillagközi romboló (Battlestar Galactica) sorozatból, az Alien-filmekből vagy a Kapcsolatból sem.
A tudományos-fantasztikus alkotások a kíváncsiságra hatnak és a bájuk abban rejlik, hogy úgy elégítik ki a felfedezés iránti szomjúságunkat, hogy közben tudományos „hihetőséggel” ábrázolnak kitalált dolgokat. Képesek abban a vékony sávban mozogni, ahol még nem tekeredik a saját nyaka köré a fantáziálás, és az a valóság, amit bemutatnak, könnyen megálmodható. Persze, ha jó az adott sci-fi. Az Another Life márpedig jó, de úgy jó, hogy közben borzasztó hibákat vét. Valamiért azonban mégis működik. Tele van lékkel, de ez a hajó úszik!
A sztori úgy indul, hogy egy azonosítatlan repülő objektum az égben hullámozva alászálla a magasból és az Egyesült Államok közepén landolva egy nagy kristályoszloppá alakul. Egy ilyen átváltozásra még Kafka is felkapná a fejét, nemhogy a tudósok és a média. A földönkívüliek tehát beköszöntek. Miután kiderül, hogy az Artefaktum egy távoli csillag, a Pí Canis Majoris felé jelet sugároz, az emberiség útnak indítja legmenőbb űrhajóját Niko Breckinridge (Katee Sackhoff – The Mandalorian) vezetésével. Amíg a feleség az idegenekkel való kapcsolatfelvételre igyekszik, a földön maradt férj és tudós, Eric (Justin Chatwin) a lányukról való gondoskodás mellett az Artefaktumot is kezelésbe veszi és próbálja megfejteni, vajon mi célból érkezhetett. Persze feladata nem egyszerű, mert folyton ott sündörög körülötte korának milliós követőbázissal rendelkező, egyszemélyes híradós influenszere, Harper Glass (Selma Blair – Pokolfajzat, Kegyetlen játékok, Doktor Szöszi).
Katee Sackhoff lelkesen és megfelelő átéléssel játszik. A férfias keménységű Niko álarca mögött érző, bizonytalan szív lakozik és a széria ezt tökéletesen ki is bontja. A színésznő számára nem ismeretlen az űr, hiszen a három Emmy-díjas Csillagközi romboló című sorozatban 72 epizódon át alakította Kara „Starbuck” Thrace kapitányt, na meg a The Mandalorian második évadjában is beköszönt, ahol Bo Katant, a közönségkedvenc mandalóri hősnőt keltette életre. A széria másik központi alakját, Eric Wallace-t megformáló Justin Chatwin (Világok harca) is egész ügyesen veszi magára a tudós figurát. Kedvesen érces hangja és a kristályoszlop titkai iránti lelkes kíváncsisága teszi igazán kedvelhető egyéniséggé.
A színészgárda egyébként főleg C-kategóriás színészekből áll. Az űrhajó legénységével találkozunk a legtöbbet. Az elején szinte megkülönböztethetetlenek és unszimpatikusan nyitnak, nyafognak és a végtelenségig dilettáns mód viselkednek, egyáltalán nem úgy, mint ahogy annak a néhány kiváltságosnak kellene, akiknek a feladata egy beköszönő idegen civilizáció felkutatása lenne. Teljesen hiteltelenek. A sztori előrehaladtával ez az érzés gyengül, a sokadik epizódra már képesek pozitív érzelmeket is kiváltani a nézőből, de továbbra is sokszor rettenetesen amatőr módon viselkednek. Egyik kedvencem azonban az érzékeny és sztoikus android, William (Samuel Anderson – Ki vagy, Doki?) volt, akit a modern technológia egy bárhol megjelenni képes, emberformájú hologrammá formált. Ez viszont egy tényleg tapsolható megoldás. Tökre vagány.
A széria sokkal jobban fókuszál a karakterek esendő emberi mivoltára, mint arra, hogy realisztikusan benne éljenek a környezetükben. Úgy érzem, a sorozat ezzel egy nagy ziccert hagy ki, és helyette megy a biztonsági játék, a „basic” karakter dráma.
Egyenruha sincs rajtuk. Minek? Hisz már vagy tíz éve nem használják. Mondja ezt egy csupa huszonéves fiatal, akik bizonyára szakterületük széles e határban fellelhető géniuszai, legalábbis valószínűleg emiatt kapták azt a feladatot, amit kaptak. Ennek ellenére egyáltalán nem tűnik úgy (egy-két kivételtől eltekintve), hogy annyira nagy zsenik lennének. Vannak ügyesek, meg vannak bénábbak, van a vagány, van a talpraesett és van Niko, aki, úgy tűnik, az egyetlen, valódi értelemben vett profi űrhajós közöttük. Totál összeszokatlan és széthúzó banda. Ja, pont olyanok, akikre egy ilyen fontos missziót rábíznánk. A sci-fi-hitelességi mutató ezektől jócskán padlót fog.
A játékuk ellenben többnyire jó, de nem mondhatni, hogy túlságosan profi lenne. A karakterük egy adott archetípusra van felhúzva, amiből alig lépnek ki, szóval mélységet nem is igazán tudnak adni szerepüknek. Ja, majd elfelejtettem, hogy az űrhajó legénysége teljesen polkorrekt. Az LMBTQ az űrben is jelen van, természetesen. Van itt mindenféle khm… kapcsolatfelvétel, csókcsaták és még egy androiddal is ágyba bújik valaki. De az egész nem erőltetett! A világunk sokféle, hát simán lehet, hogy a legjobbjaink is odafönt sokfélék lesznek. Nem mellesleg ezek a kapcsolatok több ízben segítenek még érdekesebbre és váratlanabbra rajzolni a sztorit.
Azokat a sci-fiket szeretem nagyon, amikben a kíváncsiság és felfedezés kettőse tökéletes harmóniában van. Egy ilyen összhang esetén, kellő komolysággal párosulva, valami igazán katartikus is kisülhet a dologból, ami igazán maradandó élményt tud nyújtani. Itt volt alkalom, amikor sikerült megtalálni az arányt, sőt egészen jó ívpályák is ki tudtak kerekedni. Időnként (sajnos a legtöbb esetben nem) el tudta csípni a harmóniát és ügyesen ki is tudta használni az idegen létforma és az űr adta váratlanságokat. A Földön megy az idővel való versenyfutás, hogy megfejtsék az Artefaktum titkát, míg az űrben utazók kalamajkából kalamajkába keverednek. Vagy a kaja kezd kevés lenni, vagy az űrhajó kergül meg, esetleg egy kis lázadás rombolja a morált. Az ütem végig szuper és jól áll neki, hogy lassan építkezik, az utolsó részekre azonban ez totálisan elkapkodottá válik, és bár továbbra is izgat, mi lesz a karakterek sora, a „big picture” már mondhatni le lett rombolva és világosság vált, mire is ment ki a játék, mit akart felépíteni a sorozat. A finálé a kíváncsiságot félgőzzel elégíti csak ki, úgyhogy kábé rögtön megérti a néző az idegenek minden korábbi izgalmas és titokzatos rejtelmességét. E.T.-től kicsit mást vártam. Elveszi a sokrétűséget, a misztikumot, és leredukálja a filozófiai kérdéseket a szokásos üss vagy fuss gondolatívre. Nagy sajnálatomra vajmi kevés az ambiguitás. A zárással pedig egyértelműen megágyaztak a következő évadnak (ami idén várható!!). Ezt persze nem lehet rossz szájízzel mondani, hiszen egy folytatólagos széria így kell, hogy jól működjön vagy mi…
Ami a hitelességet illeti, a sorozat nem éli bele magát eléggé és nem aknázza ki egy, a valóságban kétségtelenül hatalmas horderejű eseménynek számító földönkívüli létforma felfedezésének valóságosságát. A szereplők mondhatni természetesnek veszik, hogy egy ufó űrhajó landolt a Földön. Oké, hogy egy kis ugrással indít a sztori, de érzésem szerint túl nagyot ugrott. Az Érkezés ezt a kaotikus bizonytalanságot például sokkal jobban elkapta.
Rengeteg alkalommal kitér a saját medréből és elfelejti, hogy sci-fi. Azokat a sci-fiket szeretem, amik jól belakják a saját környezetüket, a műfajt és ha valahol a történeti szálban elakadnának, akkor bátran nyúlnak a fantasztikumba ágyazott tudományossághoz. De az Another Life ehelyett a néhány igazán kiváló húzástól eltekintve az ismerős vizeken evez és az univerzális kaland- és akciófilmek drámai elemeit veszi elő. Vagy nem voltak elég bátrak vagy egyszerűen ennyi volt a maximális kreativitás és a dráma érdekében inkább feláldozták a stílust. Ejj, a másik Netflixes sci-fi sorozat, a Lost in Space esetében ezek miért tudtak tökéletesen működni?
Hogy még csámcsogjak rajta egy kicsit, látszik, hogy nem volt olyan nagy a büdzsé sem. Egy-egy helyen az effektek nagyon 2000-es évek, másrészt a Földön az idegenek kristályoszlopát öt puskás őrzi. Komolyan öt puskás fogja megóvni az emberiséget az ufók akármicsodájától? Igaz, az Érkezésben sem állta körbe az idegen űrhajót egy inváziós hadsereg, mégis ott valahogy komolyabb volt a tábor, katonástól, hírszerzőstől, tudósgárdástól. De itt!? Van egy vagy két tudós, pár reflektor, kütyü, meg egy sátor és ennyi. Ráadásul – valószínűleg az alacsony büdzsé miatt hiányzó nagytotálok végett – a földi jeleneteknél az egész tér összenyomott lett. Az űrben persze körbegyönyörködhetjük magunkat az űrhajón. Az tökéletesen profi CGI-munka eredménye. A belső felépítése is egy-két lebutított résztől eltekintve menő és passzol a hangulathoz.
A történetvezetése hiába feszes végig, pár helyen erőltetett és vontatott. A szereplők hullanak, mint a legyek, sokszor olyan feleslegesen, hogy az ember megérzi az írók tolla nyomát, ami a legtöbb esetben nem sül el jól. Nem beszélve arról, hogy a fogyatkozó csapatot látszólag mintha meg sem hatná a társaik elvesztése. Olyan könnyen lerázzák magukról a traumát, mint madár a reggeli harmatot.
Mit mondjak, az Another Life nem az a tökéletes sorozat, amiért mindent azonnal félredob az ember és az izgatottságtól remegő kézzel indítja el. Ha nagyon kritikus akarok lenni, akkor azt mondhatom, hogy tele van hibákkal. Nem mellesleg részleteiben lyukas, mert túlságosan a karaktereket szolgálja ki és nagyon látszik rajta, hogy a készítők tárcájában több volt a levegő, mint a kitöltött tér, ha értik, hogy értem. Ám! ÁM! Mindezek ellenére is képes megragadni, hiszen a karakterekre pakolt totális hangsúly és a széria feszes, egy pillanatig sem leülő dramaturgiája egyszerűen működik. Igen, nekem azért volt, hogy egy hosszú nap után remegett a kezem, amikor végre rányomhattam a „play” gombra.
Az sem igaz, hogy a sorozat csak kizárólag koppint és minden egyediség nélkül megfeledkezik sci-fi mivoltáról, mert csomó új és kifejezetten okos csavart épít bele a sztoriba és prímán húzza, nyúzza a karakterhálót. Olyannyira jól, hogy nem tudtam abbahagyni! Megfog, beránt és meg kell mondjam, sikerült megcsinálnia, azt, amin rengeteg szépen mázolt sorozat elbukik: tud igazi emberi drámákat bemutatni és átélhetővé tenni. Vannak pillanatai, lényegében egész sok, amik kiválóan működnek és szinte hibátlanul fel vannak építve. A hibák és lyukak, ha nem olyan figyelmes az ember, akkor nem különösebben feltűnők, mert a tempó végig szuper, megvan a kellő hullámzás benne és szinte mindig tud eggyel magasabb szintre lépni.
A zenei betétei kiválóak, az 5. részben pedig annyira zseniálisan fűznek fel a zenére egy tökéletes filmes pillanatot, hogy csak azért nem „Shazamoztam” le, mert nem akartam megakasztani azt a rettenetesen katartikus jelenetet. IGEN, ilyen is van benne!! SŐT, még az is megesett velem, hogy ezt a jelenetet újra és újra és újra megnéztem, nem beszélve arról, hogy a dal, ami alatta szól, azóta is első a YouTube keresési listámban. Aki már látta, az tudja, melyik jelenetről beszélek, aki még nem, attól nem rabolnám el a szűz szem élményét! Mit mondhatnék még? Én várom a következő évadot!
