Az idegen szavak gyűjteményének meghatározásában a manifesztum: kijelentés, nyilatkozat, kiáltvány. Mozgalom, akárki, bárki egyénileg bejelentheti a sajátját, ha van tartalmas közlendője legyen az politikai, művészeti vagy más jellegű. A tartalom megfogalmazója lehet bróker, hajléktalan, tanár, lehet gyári munkás, televíziós hírolvasó, szülő, szinte teljességgel mindegy az aktuális megjelenés, a belülről fakadó merészség, a kurázsi lehet az, ami képes lehet kivinni a jelen üzenetét a közvetlen környezetbe, akár a nagy nyilvánosságba. Nos bevallom őszintén, hogy napok óta emésztem a filmet. Közben eszembe jutott a gimis rajztanárom, akit Zeusznak becéztünk, az egyik kéregető férfi a négyeshatos villamosról (ő segítségért cserébe írással teli kis papírost ad át), egy zenész barátom, egy művész, egy táncos és még sorolhatnám. Hétköznapi emberként vannak jelen, úgy, hogy időnként határozottabban fejtik ki adott témába, szakterületbe illeszthetően a véleményük, a világ részeként átfogó értelmezésben, egyfajta egységtudatban az átlagoshoz képest.
A Manifesztum című alkotás 2015-ös (2017-ben a Sundance fesztiválon került először bemutatásra) videóinstalláció alapú, különböző stílusirányzatokat, például dadaizmust, futurizmust, pop art-ot és fluxust ötvöző mozi. Szövegében idéz művészektől (Jean-Luc Godard, Sol LeWitt, Claes Oldenberg, Jim Jarmusch) és híres gondolkodóktól (John Reed, Karl Marx, Andre Breton) 13 jeleneten keresztül. A felolvasásnál szerencsére több történik Cate Blancett színésznőnek köszönhetően, mert kaméleoni képességein keresztül, 13 különböző karakter szemléletét ismerhetjük meg. A német rendezőnek, Julien Rosefeldt-nek (aki a forgatókönyvíró is) a 13 részen túlmenően mégis sikerül megvalósítania egy szinte koherens 95 percnyi drámát. Bizonyos részek végletekbe menően drámaik és idealisták.
Például a forradalmi hévvel koreografáló orosz művésznő a fluxust képviseli elutasítva a hierarchiát, a művész egekig magasztalt jelentőségét, az élő, az antiművészetet hangsúlyozza. Izgalmas és szenvedélyes hevületek kavarognak szanaszéjjel, ébredésre való radikális felhívások, mondatok, képi megjelenítések, beállítások, melyek külön-külön az idealizmusból fakadóan hathatnak felelőtlennek és néhol már-már komikusnak. Komikus jelenet, mikor a jól szituált televíziós hírolvasó a külső helyszínről kapcsolt tudósítót kérdezi a konceptuális művészetről vagy a sebességről. Szerintem a Manifesztum lételeme az ellentmondással való provokáció. A zene ebben a filmben sem kap különösebb szerepet, viszont a “sound designerek” mint Fabian Schmidt és Markus Stemler szép, minimál hangokat készítettek, melyek fokozzák a hangulatot.
Nekem összességében olyan érzésem van (ha eltekintek a stílusirányzatok, mozgalmak, eszmetörténetek ismeretétől), hogy hasonlókat a hétköznapokban, hétköznapi emberektől hallottam, hallok. Talán legközelebb Julien Rosefeldt, kiad egy egészen saját manifesztumot a mostanin túl. Azonban Jim Jarmusch gondolatait ismerve, ami az alábbiak szerint szól: “Semmi sem eredeti. Lopj bárhonnan, ami inspirál, vagy felkelti a fantáziádat. Fogadj be régi filmeket, új filmeket, zenét, könyveket, festményeket, fényképeket, verseket, álmokat, véletlen beszélgetéseket, építészetet, hidakat, utcai feliratokat, fákat, felhőket, vízformákat, fényeket és árnyékokat. Viszont csak azokat nyúld le, amik tényleg közel állnak hozzád. Ha így csinálod, az egész (amit összelopsz) hiteles lesz. A hitelesség felbecsülhetetlen; eredetiség meg nem létezik. Azzal ne is törődj, hogy eltitkold, honnan loptad – inkább örülj neki, és hirdesd, ha gondolod. Mindenesetre mindig emlékezz, mit mondott Jean-Luc Godard: „Nem az a fontos, honnan, hanem hogy hová használsz dolgokat.” nem szükséges erőlködni, elegendő lehet nyitottan, szenvedélyesen, szellemesen működni a 21. században is.
