Elöljáróban a film címe sok mindent elárul. A Licorice Pizza egyszerre utal egy amerikai (dél-kaliforniai) 70-es 80-as években üzemelő lemezbolt hálózatra, és magára a bakelit lemezre, mely fényes felületével és pizza méretével pont úgy nézett ki, mint egy medvecukros pizza. És a nagy film problémás menetelés ezzel meg is kezdődött. Mert aki már a címet sem érti, az az egész mozit sem fogja, és ez nem igazán az ő hibája.
Paul Thomas Anderson már letett pár filmet az asztalra (Boogie Nights, Magnólia, Különvélemény, Vérző olaj, Beépített hiba, Fantomszál). Tudja, hogyan kell filmet rendezni, és az írással sem marad el mögötte. Viszont azt is tudni kell róla, hogy egész estés mozijaiban nem szereti elaprózni a dolgokat. Talán azért van ez az érzés benne, mert számos rövidfilmet és zenei klippet forgat egyébként. Amikor tehát a nagyvászonról van szó, úgy van vele, hogy ad neki, amennyi csak belefér. Ennek köszönhető, hogy 120 perc alatti film, valójában nem is igazi film nála. A Licoric Pizza sem úszta meg 135 perc alatt.
Hogy mindez miért olyan fontos szempont? Mert ez a film jó. Sőt, remek LENNE, ha nem húzná el a történetet Anderson, mint a rétestésztát. Két fiatal szerelméről szól a sztori. Egy minden lében kétkanál, üzleti vénával megáldott 15 éves fiú, Gary (Cooper Hoffman), és egy zsidó családban nevelkedett 25 éves lány Alana (Alana Haim) keveredik össze. Azonban, a történet nem követi az élet forgatókönyvét. A két „szerelmes” talán éppen a számszakilag meglévő korkülönbség miatt nem lesznek egymáséi. De mégis együtt vannak. Gary korát meghazudtoló módon az élet bizonyos részleteiben jóval felnőttebben viselkedik, mint kortársai (vállalkozik, ügyeskedik, színészkedik és a többi), miközben Alana hiába felnőtt már papíron, nem igazán lóg ki a tinik közül. A film pedig arról szól, hogy ez a két ember miként „ér össze” térben, időben, korban.
Jelenetek követik egymást, melyekben hol Gary (sokszor életidegennek tűnő) üzleti vállalkozását figyeljük, hol Alanát, ahogy elsodródik ettől a világtól majd újra visszasodródik hozzájuk. Néha nevetünk (bár nem sokat), és néha a mozi plafonját nézzük, hogy mikor lesz már vége ennek az egésznek. Mert ez az egyetlen baja a történetnek. Túl hosszú. Túlzottan megmutatják nekünk a témát. A felnőtté válás vágyát, és a felnövéstől való félelmet szinte minden oldalról alaposan megszemléljük. A film nem unalmas, sőt, számos remek jelenettel, alakítással gazdagodunk, és mégis, nem pörög annyira, hogy éhesen várjuk, vajon mi lesz a következő epizódja ennek a véget nem érő történetnek.
Azonban, még mielőtt teljesen elrondítanám a filmről most lassan kialakult képet újra meg kell jegyeznem: a film értékes, jó alkotás. Amerika 70-es éveinek hangulatát ezerszeresen visszaadja, számos popkulturális utálást tartalmaz, amit bárki önfeledten élvezhet, aki abban az időben éppen Amerikában volt gyerek. A színészek tökéletesen játszanak, eltúlzott karaktereik is egyfajta popkulturális ikonokat idéznek.
És a fentiek értelmében a film felénél rá kell ébredjünk, hogy ez az alkotás nem igazán egy történetet fejt fel. Ez egy hangulat film. Amolyan 70-es évekbeli Vibrálás, és csak akkor élvezhető igazán, ha valaki ráül erre a hullámra és szabadon „Feel, the groove”. Mert ha nem ropogtatunk popcornt és vedelünk vele nem diétás kólát, akkor unatkozni fogunk. De ha ráülünk a nem is annyira a realitás talaján álló Wave-re és hagyjuk, hogy régmúlt hangulata belénk szivárogjon, akkor akár élvezni is fogjuk ezt a furcsa, talán túl hosszú, néha már az abszurdig is elkiránduló 135 percet.
Mivel a mű Oscar jelölést kapott, még egy gondolatot nem szabad magamba tartanom. Ez a film értékes hangulati relikvia. Nem nekünk, hanem azoknak, akik az Újvilágban voltak fiatalok. Ők számos olyan utalást, jelenetet, hangulatot kapnak majd az alkotásból, melyet mi, európaiak soha nem fogunk megérteni. Számukra ez a film joggal lehet fontos és nagyra becsült alkotás, talán az is lesz, ami nem jelenti azt, hogy a Licorice Pizza egy egyetemes értékkel bíró, megismételhetetlen alkotás, mert a legtöbb „kívülálló” néző számára koránt sem lesz az.
