A 18 évesen megözvegyült Stuart Mária hazatér Skóciába, hogy átvegye a trónt bátyától, Jakabtól, aki régensként kormányozta a népet. Sajnos nem élvez teljes támogatást és több váratlan helyről is megpróbálják aláásni tekintélyét és hatalmát. Talán a legnagyobb veszélyt nem is unokatestvére, I. Erzsébet jelenti számára?
A történelmi kosztümös filmekkel sokszor az lehet a baj, ha fogalmazhatok így, hogy már előre tudjuk a végkimenetelét. Így a készítőknek a legnagyobb kihívást az jelentheti, hogy milyen módon töltsék ki a film eleje és vége közötti részt. De mindenkit megnyugtatok, hogy a Két királynő esetében ez elég korrekt módon sikerült. Stuart Mária (Saoirse Ronan) élete tele volt drámával, harccal, politikai cselszövéssel és ármánnyal. Ronan tökéletes választás volt a szerepre, hiszen már korábbi filmjeiben is megmutatta, hogy milyen széles és színes színészi palettával rendelkezik. Annak pedig külön örültem, hogy feliratosan láthattam a filmet, mert ami a részleteket illeti, nagyon szép skót tájszólással beszélték benne az angolt. Ezúton is gratulálok, hogy erre külön figyeltek és Ronannek is, hogy hitelesebben adta vissza a karaktert.
Ha már a részleteknél tartunk, akkor mindenképpen dicséretet érdemel még Alexandra Byrne is, aki a jelmezekért volt felelős. Tökéletesen sikerült megjelenítenie a kor stílusát, külön figyelve a nemesi rangokra, alkalmakra vagy éppen a különböző tisztséget betöltő szereplőkre. Ezért az sem véletlen, hogy ez az aprólékosság tegnap Oscar jelölést hozott neki. Viszont, amire nem figyeltek és óriási hibának, illetve zavaró tényezőnek tartok, és ami engem személy szerint mindig kizökkentett, hogy több színes bőrű színész is szerepelt a filmben, például az angol nagykövetet alakító Adrian Lester. Valamint I.Erzsébet (Margot Robbie) első udvarhölgyét is egy ázsiai származású színésznő, Gemma Chan formálta meg. Mielőtt valaki félreértené, szeretném tisztázni, hogy nem vagyok rasszista, de számomra ezek zavaró jelenségek, már, ami a történelmi hűséget illeti. Innentől pedig hitelét veszti a film. Ugyanez volt a tavalyi Mária Magdolna című filmben is, ahol Péter apostolt Chiwetel Ejiofor keltette életre.
Mária és Erzsébet számos levelet küldenek egymásnak, melyben a hosszantartó békét próbálják formába önteni és kompromisszumot kötni. Megegyeznek, hogy személyesen találkoznak és mellőzik a küldötteket. Ez azonban csak a film legvégén jön össze, amikor Mária már menekült státuszban kér segítséget és védelmet. Sok Tudor szakértőnél kiverheti a biztosítékot ez a jelenet, hiszen a való életben a két királynő soha nem találkozott személyesen, annak ellenére, hogy lett volna rá alkalom bőven. Sokan bírálták és bírálják a filmet a történelmi pontatlanságaiért, de ez is egy amolyan faktor, amivel feldobják a filmet. Különösen a ‘mi lett volna ha…’ kedvelőknek.
A filmet végigkíséri a feminizmus érzése, ami néhol gyengébben, másutt pedig erősebben mutatkozik meg. És ez mindképpen pozitívum, elvégre két erős királynőről van szó, akik egy férfiak uralta világban élnek és kerültek hatalomra. A film csúcspontja a találkozás, ami tele van nagy szavakkal, büszkeséggel és nővéri szeretettel. Ennek a jelenetnek köszönhetően a film átment a Bechdel-teszten. A film keretes szerkezettel rendelkezik, ugyanis a kezdő jelenet egyben a zárójelenet is. Míg az egyikük a halálba tart, addig a másik magabiztosan lépked a trónterem felé. Legvégül a zenéről is írnék, ami remek volt, úgyhogy Max Richternek is jár a gratuláció. A Skóciában, illetve Mária jeleneteinél visszaköszön a tradicionális skót zenére jellemző hangszerek, mint a hegedű, hárfa, skót duda és a bodhrán.
