Valóban egyedi stílusú, ráadásul a 3D előnyeiről (és hátrányairól…) szerényen lemondó rajzfilmet nézni igazi felüdülés. Az ír-kelta népmeséket feldolgozó Tomm Moore harmadik animációs filmje, a Farkasok népe egy vizuális igazgyöngy. Ajánlom mindazoknak, akiknek sikerült túllépni azon a konzervatív állásponton, hogy egy tisztességes mesében a farkas egyetlen szerepe csakis a nagymama előre megfontolt szándékból elkövetett elfogyasztása lehet.
Kilkenny városa az 1650-es években még nem a közkedvelt vörös sörről híres. Voltaképp semmiről sem híres: egy rusnya, lármás porfészek, ahol a gazdasági élet alapja egyetlen sokoldalúan felhasználható természeti erőforrás, mégpediglen a birka. A birkákra a legnagyobb veszélyt a környék burjánzó erdeiben élő farkasok jelentik, ezért a városkát vaskézzel (és vasbordával) kormányzó angolok legfőbb feladata a ragadozó populáció felszámolása, mégpedig egyszer és mindenkorra. A farkasirtás felelőse Bill Goodfellowe (Sean Bean), aki napközben vérszomjas vadász, este lelkiismeretes bár kissé vonalas apa, aki egyedül neveli a lányát, Robynt (Honor Kneafsey). Robyn abszolúte nem elégedett a kor emancipációs szintjével (csajok, irány a konyha), és maga is vadász akar lenni. Amikor kiszökik az apja után az erdőbe, találkozik a relatíve komplikáltan becézhető, Mebh Óg MacTíre nevű Merida-hajú kislánnyal (Eva Whittaker), akinek a lelke farkastestbe száll, ahányszor csak elalszik. Mivel Mebh a barátságuk első, rögösebb szakaszában megharapja Robynt, az angol lány maga is a farkasok népének tagja lesz, vagyis apuka foglalkozását (és az angol elnyomók nagyszabású céljait) innentől kicsit macerás egyeztetni a gyermek általános életvitelével.
A Farkasok népe olyan, mintha Vincent van Gogh és Jankovics Marcell betolt volna egy-egy rekesz Kilkennyt, hogy aztán részeg mámorukban belopóddzanak a Ghibli Stúdióba rajzfilmet csinálni. A kelta motívumokat az anyatejjel magába szívó ír Cartoon Saloon és a jellegzetesen európai látásmódú luxemburgi Mélusine Productions fantasztikus, kavargó, egyetlen pillanatra meg nem álló vonal- és színkavalkádot varázsol a vászonra. Több ezer éves motívumok és modern megoldások kéz a kézben álmodnak elénk erdőt és a várost, állatot és embert, a világért sem törekedve merev élethűségre, ehelyett a lehető legpontosabban megragadva azokat az érzelmeket, melyek egy-egy képet igazán valódivá tesznek – és olyan fura vidékekre is elkalandoznak, ahol nem a szemünkkel, hanem az orrunkkal vagy a fülünkkel látunk. Amikor Robyn először változik farkassá, a mozi gyakorlatilag megszűnik körülöttünk. Dizniék a fasorban sincsenek, pontosabban szólva évtizedek óta egy nagyon jól ápolt, formára metszett, nyomasztóan mesterséges fasorban lépegetnek illedelmesen, ahonnan a világ szépsége alig-alig látszik (nem, még Pocahontas se lát ki a sövény mögül). A látvány az első másodpercben magába szippant és többé el sem ereszt, a képeket pedig tökéletesen kiegészítik a francia Bruno Coulais zenéi és az ír folkbanda, a Kila dalai.
A sztori viszont szerintem nem nő fel a látványhoz. A két gyerekkarakter zseniálisan van megformálva, barátságuk és világaik ellentéte tökéletesen működik (pedig mindketten lányok, ami nem egy szokványos megoldás), de a bonyolult, érzékeny kapcsolatrendszer köré nem sikerül történetet írni, a film emiatt helyenként vontatott, amin nem segít sokat az amúgy valóban fontos üzenetek (pl. a nők többre hivatottak a házi munkánál) szájbarágós ismételgetése. A főellenség szerepébe gyömöszölt Lord Protectornak, az angol elnyomás megtestesítőjének Gonosz Terve gyakorlatilag értelmezhetetlen („az írek azonnal az én oldalamra fognak állni, ha meglátják, hogy van egy gyösz nagy farkasom egy dobozban…” MI VAN????) A természet szépsége egy dolog, de ebben a korban bizony mindenki – írek, angolok, Európában gyakorlatilag bárki, bárhol – abból élt, hogy területeket hódított el az erdőtől, és megszelídítette a vadont. Aki a természet és az ember harcának komplex érvrendszerére kíváncsi makulátlan rajzfilmes kivitelben, az inkább nézze meg a Vadon hercegnőjét. Akiket igazán sajnáltam az egészben, azok a farkasok voltak. Szegény toportyánférgek az őket gátlástalanul kihasználó és össze-vissza vezényelgető misztikus emberfarkasok nélkül valószínűleg ezerszer jobban meglettek volna a bőrükben.
A Farkasok népe mindezekkel együtt is messze kiemelkedik az átlagos animációs filmek sorából. Nem csak nekem tetszik: Oscar díjra jelölték (akárcsak Moore folklór-trilógiájának előző két darabját, a Kells titkát és a Tenger dalát), de Golden Globe és BAFTA nevezéseket is kapott, a Satellite Award animációs kategóriáját pedig meg is nyerte. Nálunk csak az Apple TV+ műsorában elérhető, illetve különleges alkalmakkor el lehet csípni egy-egy moziban. Aki valami nagyon szépet és különlegeset akar látni, mindenképp nézze meg.
