Alkotni nehéz és gyötrelmes dolog, így van ezzel Salvador Mallo (Antonio Banderas) aki épp alkotói válságát próbálja kezelni. Salvador, ahogy öregszik, egyre több betegséggel és mentális problémával kell, hogy megküzdjön, ami miatt már nem képes filmet rendezni sem. Egyedül az írásban tudja még magát kifejteni, de többször is elmondja, a lelke szenved, hogy nem csinálhat filmet, de a teste már nem lenne képes rá. Nehéz lenne szemet hunyni afelett, hogy a film tulajdonképpen a rendező, Pedro Almodóvar önvallomása. Ha pedig ennél is messzebbre akarok rugaszkodni, akkor akár azt is mondhatnám, hogy a filmben megjelenő színész, Alberto Crespo (Asier Etxeandia) pedig a fiatal Antonio Banderas és Almodóvar így próbálja feldolgozni korábbi sérelmeiket és nézeteltéréseiket, amikben volt részük, hisz sokat dolgoztak együtt.
A film szerkezete két idősíkon mozog, egyszerre, Salvador jelenével és gyermekkorával ismerkedünk meg. Édesanyja Jacinta, (Penélope Cruz) – bár szegény körülmények között élnek – mindent megtesz annak érdekében, hogy fia jó iskolába kerüljön és tanuljon, hogy sokra vihesse. Cruz, Banderassal egyetemben rendszeres szereplője az Almodóvar filmeknek, és itt a gondos édesanya szerepét igazán alázatos és szép színészi játékkal hozza. A képi világ pontos és megtervezett, pont olyan, mint amit elvárnánk egy ilyen korszakos rendezőtől. Minden díszlet, jelmez és szín magával hordozza a film adott hangulatát, melyben sokszor a kék és piros kontrasztja dominál. A két szín a hideg és meleg definíciója, utalhat egyfajta küzdelemre, ami végigkíséri Salvadort is. Harc, ami többször is, többféle képpen megjelenik a filmben, sokszor kábítószer formájában, de az igazi belső ellentét az a főszereplő filmkészítési vágya és fizikai korlátai között mutatkozik meg.
A színészek sokszor nagyon közelről vannak mutatva, aminek okán egyes jelenetek nyomasztóvá és meglepően életszagúvá válnak. Hasonló képi világot az Egy nő fogságban című alkotásban láttam, pedig az egy dokumentumfilm volt. Ez a közelség megteremt egy olyan személyességet, ami a nézőt teljesen beszippantja, és nem engedi el. De ez kell, hogy megértsük, mi történik épp a vásznon, mert sokszor igen titokzatossá válik a film. Mit tehet egy ember a vágyai érdekében? Érdemes visszanyúlni a múltba, hogy megismerjük a jelenünket és vajon segít, ha kijavítjuk múltbéli hibáinkat? Ezeket a kérdéseket járja szervesen körül a film és ezekre próbál megoldásokat keresni. Salvador felkeresi korábbi színészét, hogy kibéküljenek, mellyel felidéz egy addig szinte lezáratlan régebbi kapcsolatát is, és végig járja a poklot, ami ahhoz kell, hogy tovább léphessen. A film végi utolsó jelenet pedig a kvintesszenciája az alkotásnak, ami lezárja ezt az egész útkeresést és a néző okkal érezheti a kiteljesedés érzését. Ez a jelenet úgy engedi el a néző kezét, hogy utána hosszú percekig csak nézünk és sosem felejtjük el.
Akik nem ismernék kellőképpen Pedro Almodóvar munkásságát azoknak is kellően meghatározó lesz ez az alkotás, mind képi világában, mind pedig mondanivalójában, ugyanis ez a probléma nem egyedi eset, ezt lehet nevezni népbetegségnek is. A múlt feldolgozásának hiánya ugyanis életünk előre haladtával komoly gondokhoz vezethet, ezt meg is mutatja a film, de az alkotói válság talán még veszélyesebb, hiszen ha vágyaink béklyóba kerülnek, nem tudunk önmagunk és önmarcangolásba kezdünk.
A teljességhez mindig szükséges, hogy az ember alkothasson.
