„Tényleg nem tudod, hogy a fogas az egy hal? „Miért kell ezt egy pincérnek tudnia?”-
Imádom a francia vígjátékokat, és habár vannak közöttük határozottan gyengébbre sikerült darabok, még akkor is mindig ott van ennek az alapvetően mediterrán népnek az élethez való hozzáállása, ami a filmjeiket belengi, utánozhatatlan kifinomultsággal és eleganciával. Ezúttal azonban nem erről van szó, az Eszeveszett esküvő egy nagyon jól sikerült, helyzetkomikumokban és érdekes karakterekben bővelkedő, vicces film, ami ugyanakkor nagyon emberi, mélységeket is felvillantva. Nagyon jól szórakoztam, éppen ideális így az ünnepi forgatagban elvegyülés előtt-után, garantáltan feldobódva fogunk a filmről távozni.
Eric Toledano és Olivier Nakache író-rendező párosa már rutinosnak mondható filmkészítés terén és az Életrevalókkal (Intouchables) nagyon magasra tették a lécet, mind a történetvezetés, mind a karakterábrázolás tekintetében és filmzene választásban is, olyan predecedenset teremtve a vígjátékra, ami enyhén szólva is nehézzé teszi azoknak a rendezőknek a dolgát, akik a könnyedebb-lazább, de igényesebb filmek készítésére adják a fejüket. Mint már sokszor megállapítottam, jó színvonalú, igényes vígjátékot készíteni jóval nagyobb kihívás, mint drámát vagy thrillert, de nekik ez úgy tűnik, nagyon megy. Esküvős filmekkel egyébként Dunát lehet rekeszteni, majdnem elcsépeltnek is mondanám, de itt az az izgalmas, hogy nem a pár érzelmei-kapcsolata áll a bonyodalmak középpontjában, hanem az esküvő, illetve rendezvényszervezés, minden szépségével-bonyodalmával együtt. „Ami elromolhat, el is romlik” tartja Murphy törvénye és itt is pontosan ez történik, erre épít a film, ez adja a humor forrását. Mindez azonban majdnem semmit nem érne, ha nem volnának a remekül megírt szereplők és itt belőlük akad elég.
Főhősünk Max (Jean-Pierre Bacri) az ötvenes, szakmájába kissé belefáradt, de annak minden csínját-bínját jól ismerő rendezvényszervező, már megszokott csapatával készül a legújabb dobásra: egy luxus színvonalú esküvőre, ahol mindennek minimum kiemelkedőnek kell lennie, tekintettel a különösen finnyás vőlegényre, Pierre-re (Benjamin Lavernhe) és vele ellentétben a bájos-szimpatikus menyasszonyra, Helenára (Judith Chemla). Már a film felütése nagyon ígéretes, zanzásítva adja tudtunkra, milyen is ez a szakma: hogyan kell helyretenni újabb és újabb igényekkel előálló, netalántán kissé lyukaszsebű ügyfeleket, az Eiffel-toronnyal a háttérben arról szónokolni, hogy miért kell minden asztalra orchidea vagy milyen dekoráció a kívánatos, ha az ember egy luxushotelben szeretné élete nagy napját emlékezetessé tenni.
Így azt mondhatom, rendkívül jól szórakoztam és ez nem változott az egész film alatt, kedvem lett volna belépni a film kulisszái közé. Helyszínünk egy bájos, Párizs környéki, 17. századi udvarház/kastély, itt kell Max-nak és csapatának a tökéletes vacsorát-műsort prezentálnia, Maxnak pedig nem csak az esküvői díszlet és a XVII. századi paróka-viselés ellen protestáló pincérek között kell ellavíroznia, hanem magánéleti válsága romjai között is. Attól érdekfeszítő az egész, hogy ha ránézünk a történetre, csupán egy csetlő-botló csapatot látunk munkaszervezés és később, az esküvő közben. Már vártam, hogy mikor jön valami durva fordulat, de ilyen nincs és ettől különleges: pusztán a párbeszédek annyira frappánsak és szórakoztatóak, hogy azon kaptam magam: érdeklődve-mulatva figyelem az egymásra szépen felfűzött jeleneteket és semmilyen hiányérzetem nincs.
Aminek külön örültem, hogy az összes színészt sikerült jó érzékkel kiválasztani -minden elismerésem a castingé-, és ami ezt megelőzte: karaktereket kitalálni, mert végső soron ezen áll vagy bukik a film. Milyenek hát a szereplőink? Szuperek és emlékezetesek, egytől egyig. A Maxot alakító Jean-Pierre Bacri zseniális, mintha rá írták volna a szerepet, egyszerre megfáradt, néha neurotikusan felfortyanó, ugyanakkor a munkáját mégis láthatóan nagyon élvező, beosztottjaihoz szigorú, de kritikus pillanatokban melegszívűnek bizonyuló főnök. A legjobb a színész mimikáját figyelni, annyira jól hozza ezt a különböző arcait könnyedén váltogató karaktert.
Bár Max a főszereplő, szinte egyformán hangsúlyosak a többiek is: Adéle, Max jobbkeze, a minden igyekezete ellenére folyton vulgárisan megnyilvánuló lány, és a kedvenceim: Max sógora, a pincérré avanzsált egykori franciatanár, aki depressziójában csak pizsamában („Ez nem pizsama, hanem hibrid”) hajlandó utcára menni, Adéle extra pincérnek beszervezett, borzasztóan ostoba és ezzel iszonyú kalamajkát okozó -nekünk nézőknek viszont számtalan vicces percet szerző-haverja, -most hogy ezt írom is mosolyra fakadok, olyan jól mulattam rajtuk. A vőlegény, Pierre, franciásan arrogáns, mindent kritizáló és öntelt hólyag, minden lében kanál örömanyával megspékelve, mégsem tudjuk utálni, mert borzasztóan kellemes perceket szerez nekünk, a zenekari énekest alakító, örök bonviván Gilles Lelouche most is brillírozik és akkor itt van az abszolút nem a helyén lévő, kissé esetlen esküvői fotós, Guy, aki afeletti keserűségében, hogy okostelefonnal is lehet képeket készíteni, nagyobb figyelmet szentel az illusztris esküvői menüsornak, mint a munkájának. Ráadásul, ha ez még nem volna elég, a Tindert sem ismeri, de szerencsére van egy fiatal gyakornoka, aki felvilágosítja, hogy létezik ez az applikáció.
Nagyon tetszett az is, ahogy a film szépen sorban bemutatja a szereplőket, kiváló ritmusban adagolva az újabb karakter szerencsétlenkedését, többször is hangos nevetésre fakasztva az embert. Semmi nem erőltetett, egy percre sem ül le a film, jól ível a történet, a rendező olyan könnyedén illeszti egymáshoz a jelenteket, ahogyan egy karmester vezényli a zenekarát. Romantikus pillanatokból is akad, de éppen életszerűen, kellő arányban-minőségben eltalálva ezeket, giccstől irtózó természetem ujjongott, hogy lám, lehet ezt így is csinálni. A végén mindez megfejelve a multi-kulti szépségeire apelláló beltéri jelenettel, megható atmoszférával, szép képi világgal, remek lezárást adva a történetnek.
Próbálnám a kritikusi énemet elővenni, hogy „ezt máshogy csináltam volna„, „ez a szereplő túlságosan erőltetetten játszik, ripacskodik„, „nincs akivel azonosuljunk„- de erre most nem fog sor kerülni, így hát nem is keresek kivetnivalót. A film inspirációnak sem utolsó: így kell élni, kérem szépen, mondják a franciák, és ők ezt nagyon tudják. Ez a savoir-faire/know-how sugárzik minden képkockáról, így nagyon jó érzéssel távoztam a filmről, jó szívvel ajánlom, felemelő élmény volt.
Mulatság francia módra, lamúr, champagne – az Eszeveszett esküvő hamarosan a mozikban!
