A Lupin elhozza azt a laza és kötetlen szórakozást, ami a ködös januári napokon most igazán kell. Röpke, könnyed, trükkös, de nem igyekszik megváltani a világot, talán nem is akarja. Nem baj, mi így is szeretjük!
Arsène Lupin neve bizonyára ismerős lehet a nagyérdeműnek vagy olvasmányaikból, vagy a 70-es években futó francia krimisorozatból, esetleg a kandalló mellett mesélt legendás elbeszélésekből. Maurice Leblanc francia regényíró heroikus figurája kicsit kevésbé híres, mint kortársa, Sherlock Holmes, mégis rengetegen hallottak már róla vagy emlékeznek jól csengő nevére gyermekkoruk könyvcímei közül. Az angol detektív figurájával ellentétben Lupin egy tolvaj, de ugyanakkor példás úriember is, így aki még erre is emlékszik, az nem fog meglepődni azon, hogy itt valami mestertolvajlásos történet lesz. Nem mellesleg ízig-vérig francia darab, leszámítva persze az angol limi-krimik mesterét – és a sorozat alkotóját –, George Kay-t.
Ennek az enyveskezű trükkmesternek a kalandjait dolgozza fel felettébb sikeresen a Netflix Lupin című sorozata, átültetve a XX. század fordulóján játszódó történetet a modern világ szürkeháztetős és tarka Párizsába. A széria, úgy látszik, olyannyira megtalálta a közönségét, hogy ez lehet minden idők eddigi legnézettebb, saját gyártású Netflix-sorozata (az első 28 napra 70 milliós nézettséget jósolnak), megelőzve ezzel a Bridgerton családot (aminek 63 milliót jósolnak) és A vezércselt (ami 62 milliós nézettséget termelt) is. Sőt ez lehet minden idők legtöbbet kattintott idegen nyelvű szériája is a streamingplatformon. WOW, Monsieur Lupin!
Nem mondom, hogy teljesen indokolt ez az elsöprő siker, de azt sem állítom, hogy a széria ne szolgálna rá a „közkedvelhetőségre”. Barátságosan és kedvesen mesél el egy nem különösebben áttörő erejű mesét, akkora mosollyal az arcán, hogy nem tudod nem hallgatni őt. Ott ül melletted végig, és amikor kicsit borongósabbá válik a hangulat, akkor sem engedi el a kezed. Mert egy igazi úriember. Na, de lássuk, mivel is van dolgunk.
A széria az elsőgenerációs francia–szenegáli Assane Diop (Omar Sy – A belleville-i zsaru, Életrevalók) sorsát helyezi a középpontba, aki ihletőjét és múzsáját, Lupint imitálva fosztogatja a gazdagokat és szervezkedik az apja halálában ludas, göndörhajú hatalmasság, Pellegrini (Hervé Pierre) ellen. Assane nem az a tipikus Robin Hood figura, aki azért lop a gazdagoktól, hogy a felhalmozott vagyont majd gálánsan szétosztogassa a rászorulók között. Ő olyan tehetős egyénekre vadászik, akikről úgy véli, még ha nem is feltétlenül törvényileg, de morálisan mindenképp helytelenül jutottak hozzá vagyonukhoz. Mint az az idős hölgy, akinek a gyémántjait a Kongóiak talpa alól túrta ki férje. Na, az ilyen típusú „nekem mindent lehet” emberek retteghetnek, mert Assane bizony kíméletlenül lecsap.
Ahogy idolja, úgy Assane is vérbeli átalakulóművész. Egy sapka itt, egy szemüveg ott, kicsit módosít a járásán és máris egy teljesen úgy embert kapunk. Profi számítógépguru, mondhatni a modern technika fenegyereke, ugyanakkor egyetlen fegyvere a két markos keze, esetleg egy kezébe kerülő sétabot. Hiszen egy úri betörő mindig úriember. Áldozatai arcába mosolyog, és úgy turkál a zsebükben, hogy közben megöleli őket. De korántsem tökéletes figura. Személyes bosszúvágya és életvitele a családi életének rovására megy, így volt felesége, Claire és fiuk, Raoul is lassan távolodik tőle.
A César-díjas Omar Sy nélkül a Lupin nem lenne más, csak egy unalmas kergetőzés. Annyira kell ide Sy, mint egy fülledt nyári délutánra a jéghideg, citromos limonádé. Vidám, eleven és kitűnően érzi magát a szerepében. Az európai nézők szívébe már az Életrevalókkal belopta magát (haha, micsoda szófordulat), míg a tengerentúli nézők főleg kisebb szerepekben láthatták eddig, többek között például a Jurassic World vagy az Inferno című filmekben. A mellékkarakterek nem kimondottan rétegesek, de így is akadnak érdekesek, mint például Assane volt felesége, Claire (Ludivine Sagnier). Sagnier és Sy között kivételes a kémia. A kettős jeleneteik feszesek és élettel teliek.
A heist műfaj akkor működik, ha lehetőleg van legalább egy nagy szajré, amit mindenekelőtt rafinált módon valaki vagy valakik ellopnak, mindez telerakva izgalmakkal és „majdnemaszitted” fordulatokkal úgy, hogy nemcsak a hatóságokat, hanem a nézőket is jól hintába teszik. Továbbá kell, hogy legyen a mestertolvajnak egy hozzá méltó ellenfele, akivel mehet módszeresen egymás megvezetése és az adok-kapok. Mert ezt várjuk el, nem? Hogy mozgassanak, hogy legyenek érzelmek és pattanásig feszülő pillanatok.
A Lupin esetében ez még éppen, hogy működik. A rendőrök, a szintén lelkes Lupin-rajongó, ravasz, de mellőzött Guedira-tól (Soufiane Guerrab) eltekintve általában az események után futnak és úgy pörögnek Assane, vagyis a rejtélyes tolvaj után, mint a ringlispil. A széria nem durrant el hatalmas meglepetéseket és nem igazán húz a műfajában szólva váratlan dolgokat sem. Sokszor lesz klisés, lyukas és kiszámítható és olykor hihetetlen és hiteltelen. Például Assane egyik percben profi bunyós, máskor meg futva iszkol az őt követő rosszarcú figura elől, vagy lévén hatalmas computervarázsló, egy szimpla VHS kazettával akarja lebuktatni Pellegrinit. Komolyan, nem volt jobb narratív lehetőség jobban karakterben tartani? De hát ettől lesz kedves a mese. Amikor viszont átver, az nagyon édes. Az annyira kellemes! Egyáltalán nem egy rakétatudomány. Inkább klasszikus, mint a kvantumfizika. Jólesően limi és ez így teljesen oké!
Ahogy egyre előrébb halad a sztori és Assane egyre mélyebbre mászik a mániájában, hogy bosszút álljon Pellegrinin, egyre jobban kezd dadogni a keze, hibákat vét, elbízza magát. Aki a nagyemberek bajuszát húzogatja, az bukkanók nélküli menetre ne nagyon számítson. Fordul a kocka. Pellegrini felveszi a kesztyűt és az évad zárásában be is viszi az övön aluli ütést. Az akadályok kezdenek Assane fölé tornyosulni, és úgy fest, túl mély az a zseb, amelybe most belenyúlt. Mély és veszélyes, még akkor is, ha a motivációja ezúttal nem csupán a lopás, hanem a bosszú és a teljes megsemmisítés.
Az évad a vége felé azt az érzést keltheti, hogy az egész csak félig fújta ki a beszívott levegőt, ami nem is olyan rossz észrevétel, hiszen az előre leforgatott és megvágott tíz részből ötöt tettek csak elérhetővé, pedig már a maradék öt is be van tárazva, arra várva, hogy elsüssék. Így remélhetőleg már nem kell olyan sokat várnunk a következő évadra.
Szerkezete ugyanakkor jól hullámzik és ügyesen tartja fent az érdeklődést. Néhol flashback jelenetek szakítják meg az események sztrádájának áramlását, ahol karaktereket mélyítendő betekintést kapunk előéletükbe, sorsukba, göröngyös életútjukba is. A fiatal Assane-t alakító Mamadou Haidara és a fiatal Claire-t életre keltő Ludmilla Makowski játéka kiváló, és megjelenésük üde színfolt a szériában. A flashback-ek nemcsak kibontják a sztorit, hanem a feszültséget is fokozzák a megszakításokkal, ugyanúgy, mint a flashforward-ok. Ezzel az időbeli ugrálással nem vagyok minden sorozat esetén kibékülve, mert olykor nem használják másra, mint a közel eseménytelen narratíva izgalmasabbá tételére. A Lupin is elsüti ezeket a „két nappal korábban”, „x évvel ezelőtt” technikákat, de egy-két esettől eltekintve nem akkora harapás, amely ne lehetne lenyelhető, sőt bizonyos esetekben olyan oldalát is felfedi a karaktereknek és eseményeknek, amelyek a főszereplők előtt titokban maradnak, csak a nézők és a többi figura láthatja. Ez a cinkossá tétel, ez a sejtetés a „kvaliti” sorozatok hasznos eszköze. Főleg, ha egy meglepetésekre és felfedésekre specializálódott széria követi ezt el. Érzelmileg involvál, ugye? Ugye! Márpedig a Lupin egy minőségi krimi, nem az vad és lövöldözős, bombapukkantós heist show, mint például a Money Heist, annál kedvesebb és lekerekítettebb, humorosabb. Fegyver alig, talán elő sem kerül és nincs benne vér. Osztálykülönbségek és rasszbeli ellentétek annál inkább. A gazdag, fehér, tehetős felsőosztály és a kiszorult társadalmi csoportok ellentéte finoman érezhetően végig ott feszül a háttérben, ahogy a magasmennyezetű lakások lakói kicsit ferdén, kicsit sandán néznek az elegáns ruhákba bújt Assane-ra.
Rendezési stílusában a széria nem különösebben kreatív. Hozza a kötelező minőségi minimumot, nem céloz túlságosan magasra. Kedvesen profi, ugyanakkor letagadhatatlanul európai. A rablós jelenetek az első nagy rablás kivételével általában lineárisan lejátszottak és kevesebb a stílus bennük, mint mondjuk egy Ocean’s-filmben. Az első három részben azonban ott van a Szemfényvesztők direktorának, Louis Leterrier-nek, a keze nyoma. Nem meglepő tehát, hogy miért is sikerült olyan pörgősre, feszesre hangolni a nyitányt.
Amellett, hogy nem teker túl nagyokat a széria, jól sejtet és ügyesen tréfál, azzal a vagány rafinált mosollyal az arcán, amiért úgy odavagyunk. Egészen a lelkünkig hatol, hogy jókedvet, kellemes meglepetést sugározzon. Ez a sorozat egy kellemes vendég. Olyan, aki határtalan intelligenciájával és vehemens igazságérzetével a nappalink közepén álló fotelben üldögélve mesél el egy kedves mesét, ami segít kicsit újra rafináltnak, függetlennek és frissnek lenni. Nem csodálkoznék, ha ezek után megnőne a kereslet az Arsène Lupin kalandjait feldolgozó könyvek után. Mit mondjak még? Én várom a következő évadot!
