Nehéz őszintén írni egy olyan filmről, amit a Szarajevói Filmfesztiválon a Legjobb Film díjára jelöltek, nincs olyan kritika róla, amiben ne szerepelne egy mondatban a „román újhullám” illetve az „erős darab” toposz, és egyáltalán, amit métervastagon burkol a „rendkívül mély, ugyanakkor fantasztikusan egyszerű alkotás vagyok” feliratú cukormáz. Az ember hajlamos megpróbálni elfojtani a benne élő Egyszeri Mozinézőt (sőt, magát az Egyszeri Embert is), kifogásokat keresni, enyhébbre fogalmazni, a nála okosabbnak és kifinomultabbnak tűnők kedvére tenni. Ugyanakkor az ember ezért hajlamos nagyon utálni saját magát, az meg ugye kellemetlen érzés, és csak az őszinteség segít rajta. Induljunk ki tehát abból megállapításból, hogy az Egy herceg és egy fél, egy kriminálisan idegesítő és rossz film. Így megszabadulván a lelkünkre nehezedő tehertől, árnyaljuk ezt a meglehetősen tapló bevezetést azzal, hogy „de azért biztosan lesznek olyanok, akiknek nagyon tetszeni fog, tiszta szerencse, hogy nem vagyunk egyformák.”
Saját kritikát ugyan nem ildomos megtűzdelni mások kritikáinak kritizálásával, de nem tudom megállni az ingert, mert itt egy nagyon komoly mértékben büdös kutya van elásva. Nincs olyan elemzés ugyanis a filmről, ami ne azzal indítana, hogy „három jó barát él együtt boldogan….”, és valóban, a film mintha maga is ezt próbálná sugallni az első fél órában, de ha valaki ennek a sugallatnak öt percen túl bedől, az még nem látott emberi lényt közelről. Ha pedig a megállapítás valami hivatalos sajtóanyagból származik, akkor ez jobb esetben szándékos hazugság, rosszabb esetben az alkotók sem láttak még emberi lényt közelről, legrosszabb esetben az alkotók valamennyien súlyos mentális problémákkal küzdő, sérült emberek, akik nincsenek tisztában még a saját életükkel sem – ez utóbbi kínos teóriát erősíti az a minden lehetséges fórumon publikált megállapítás, hogy a főszereplők voltaképp saját magukat alakítják.
A „három jóbarát” (kvázi román Friends) premissza ugyanis egetverő hazugság. Ebben a filmben semmiféle boldog együttélés nincs, egyetlen pillanatig sem. Adott egy rendkívül manipulatív, kontrollmániás, mindenféle lelki problémákkal terhelt nő (Iris Spiridon), aki minden lehetséges módon igyekszik az uralma alatt tartani a vele együtt élő két különböző karakterű, de egyformán gyenge akaratú férfit (Téglás István és Marius Manole). A hármas rengeteget beszélget mindenféle olyan dologról, amit az ember 16 évesen éjfélkor három üveg vörösbor után hajlamos enyhén dadogva fejtegetni, így a halálról (központi téma a nő tragikus hirtelenséggel elhunyt „szerelme”, aki a másik kettő barátja is volt), a művészetről és a szerelemről, de ezekben a beszélgetésekben nincs gyakorlatilag semmi. Senki semmit nem gondol komolyan, legfeljebb iszonyúan komoly arcot vág hozzá. A szavak csak szavak, a cél a hatalmi háló minél szorosabbra fonása, a nő uralkodási igényének maximális kielégítése.
A film egészét meghatározó kérdés az lenne, na az akkor mostan ez a fránya szerelem fizikai vagy szellemi alapon működik, és ez eltér-e a férfiak és a nők szemszögéből, ahol ugye a férfiak képviselnék klasszikusan a „jó test – nagy szerelem” érvrendszert, a nők pedig a „hülyékkel nem fekszünk le, akármilyen jól néznek ki” ellenpólust. (Az első öt percben ezt a kérdést a gyengébbek kedvéért konkrétan fel is teszik, amitől azért egy kicsit rángatózott a fejem, mert nem találtam túl elegáns megoldásnak.) A kérdés kifejtését pedig az szolgálná, hogy a hármas életében felbukkan a szuperszexiíró (Mátray László), minden Facebookon szocializált nő álma, egy kétméteres kigyúrt ősállat, aki ugyanakkor lovagol, cuki kisrókákat szoptat cumisüvegből és szerelmes verseket ír. Valamint megmenti a filmet is. Lehet, hogy a rendező-forgatókönyvíró Ana Lungu pont itt jött rá, hogy az átlagembernek kinyílik a bicska a zsebében, ha 100%-ban hamis, éppen ezért határtalanul ellenszenves karaktereket kell órákon át úgy néznie, mintha az ablakukon kukucskálnánk be, ezért kell valaki, aki kicsit eltúlzottabb, elnagyoltabb, meseszerűbb, jobb szó híján viccesebb (miközben őszintébb, mint a három önsorsrontó idióta közül bármelyik). Az is lehet, hogy maga Mátray László gondolta úgy, hogy bárhogyan is volt megírva az eredeti szerep, ő abba belead valami földközelibbet. Lényeg a lényeg: Mátray volt az egyetlen oka, hogy nem hagytam ott az egészet a fenébe félúton.
A kérdésre, amely azért néhány tízezer éve foglalkoztatja az emberiséget, természetesen nincs válasz (ha lenne, valaki már hülyére kereste volna magát abból, hogy ír belőle egy igazi, működőképes párkereső kézikönyvet). De a főszereplőnő akkor se találná meg, ha lenne, mert amit csinál, az nem a szerelemről és nem a szeretetről szól, csakis az önzésről, emiatt pedig az erőszakkal hozzá láncolt férfi karakterek is bukásra vannak ítélve. A filmben számtalan úgynevezett szimbólumot tolnak az arcunkba, olyan elánnal, mintha valami keserű gyógyszert próbálnának leerőltetni a torkunkon. Igen, a városi ember az épített környezetből (ahol a „kert/kertészkedés” fogalmát gyakorlatilag a temető képviseli) kikerül a zöldbe, és ott úrrá lesznek rajta az ösztönök. Igen, a falakat egyszerre kell díszítenie keresztnek, könyvnek meg népművészeti alkotásnak, hiszen ezek olyan lelki dolgok, plusz Romániában vagyunk. Igen, bizonyos jeleneteket a tükörben kell felvenni, látványossssan. Az egésznek van egy rettentően mesterkélt érzete, amit külön fokoz, hogy ugyanakkor az alkotás igyekszik erőnek erejével természetes lenni.
Persze lehet, hogy már megint én vagyok az, aki félreért valamit. Lehet, hogy az elviselhetetlenül hazug szereplőket csakugyan hazugnak szánták, a mesterkélt megoldások szándékosan azok (különös tekintettel a matrózruhás kísértetre), és az egész film arról szól, hogy az emberek milyen undorítóan képmutatóak, mikor olyan alapvető dolgokra kerül a sor, mint a szerelem vagy a halál megélése. Ebben az esetben kivételesen zseniális, hihetetlenül szarkasztikus alkotásról van szó, amit mindenkinek látnia kéne, hogy utána megfelelő szellemi alapokon nyugodjon az a művelet, amikor megint tükörbe néz. Ha nagyon, de nagyon sokszor átpörgetem a fejemen ezt a gondolatmenetet, egészen hihetőnek tűnik, egyébként viszont elég kevéssé valószínű.
