Denis Villeneuve egy olyan adaptációt vállalt el, amely jó pár rendező számára csalódást keltett, ám az első rész sikere és ereje alapján egyáltalán nem beszélhetünk kudarcról. Paul Atreides (Timothée Chalamet) történetének kezdő szakasza két, párhuzamosan zajló szálon futott, amelyek a messiás létére próbáltak választ adni. A jóslat és a hozzá kötődő hit a kollektív tudattalan oldaláról, a nép istenteremtő erejéből próbálta megalkotni saját felszabadítóját, míg a trónörökös tudattalan álom-látomásai segítségével próbál felnőni a rá vagy másra váró emberfeletti feladathoz. Az álmokról kiderült, hogy tükrözhetik a jövőt, a messiásvárás pedig aktív, teremtő cselekedetté lépett elő: Paul-nak nincs választása, végig kell járnia az utat, hogy kiderüljön, valóban ő-e a kiválasztott.
A császár megtudja, hogy az Arrakison végzett fűszerkitermelés bizonytalanná vált, ugyanis a Harkonnenek munkáját a helyi fremenek folyamatosan képesek szabotálni, akikben állítólag a kiválasztottjuk tartja a lelket. A Harkonnenek bárója (Stellan Skarsgard) egyszerre igyekszik megfelelni a nagypolitikai helyzetnek és fenntartani a birodalmát, így idősebb fia helyett a fiatalabb fiát, Feyd-Rautha-t (Austin Butler) próbálja az Arrakis élére állítani. Paul Atreidesnek szükséges beilleszkednie a fremenek közé, viszont a népcsoport északi és déli része között ellentét alakul ki, ugyanis csak utóbbi hisz Lisan al Gaib, a megváltó eljövetelében.
A Második rész tovább építi a messiásmítoszt és az egyik nagy erősségévé válik, hogy meg is ingatja azt. Elmosódik a határ és képtelenség lesz eldönteni, hogy a mítosz hazugság, mert a Bene Gesserit találta ki és kezdte el terjeszteni vagy annyira illik az örökös hercegre, hogy a néző is a beteljesülését akarja. Az alapvető feszültségfaktor a Harkonnenek fenyegető túlerején és bestiális, állatias vérszomján kívül, hogy Paul egyetlen kardcsapásnyira van a hamis próféta szerepétől és akármennyire képes rátermettségét bizonyítani, bármikor elbukhat. A jóslatok ereje és látszólagos beteljesedésük ezzel párhuzamosan megteremthet egy predesztináció hatására elidegenedő uralkodójelöltet és a film fontos kérdésévé válik az akarat és cselekvés szabadsága, mert ennek hiánya egy kiégett, szívtelen vezetőt teremtene meg.
Az archetípusok viadalának fontos kerete a Villeneuve-höz köthető monumentalitás képi kifejeződése, amelyet Greig Fraser kap lencsevégre operatőrként és teszi ezt még bravúrosabban, mint az első résznél. Az alkotott képek beszédesek, esztétikusak, részletesek és a dinamikus vágások és kameramozgások hirtelensége miatt egy statikus beállítás is könnyen teremthet feszült környezetet. A technikai maximalizmus lerí a filmről és ugyanúgy jellemzi az akciójeleneteket is, amelyek számos esetben megközelítik a Mad Max: A harag útján dinamikáját, feszültségét és csúcsminőségét, habár gyanúsan magas kill count-ja lesz a 60 kilós Chaninak Zendaya alakításában, aki viszont elképesztő egysnittes harcjelenetet is produkál.
Az első rész kritizálói, akik az erőteljes felvezető jelleget nem vették jó szívvel, ezúttal nem fognak csalódni, ugyanis jóval teljesebb történetet kapunk. További kritikus pont lehet még a történet epikus túlzásai, amelyek visszatetsző manírosságot jelentenek, de szerencsére a Zack Snyder filmjeit idéző „most vagy soha” légkör kellően alázatosan van megkonstruálva: Villeneuve egyszerre marad hű saját stílusához és tálalja a jövő messiásmítoszát egy olyan kornak, amely már kijelentette, hogy „Isten halott”. Ebből a szemszögből néz rá 2024-ben a moziba látogató, akinek egy olyan élményt tálal a rendező, amely egyszerre távoli az időben visszafelé és előre: háború, hatalom, fanatizmus, vallás, hit, hitetlenség jelentősége akármennyire is idegen korunktól, annál relevánsabb, elidegenítőbb a totalizáció témája és annál csábítóbb egy téttel bíró világot látni 166 percig.
A Dűne 2 hossza és képi minősége is igényli a mozi szentélyét, de rettentően fárasztó képes lenni Villeneuve alkotása. A játékidő, a folyamatos, pörgős akciójelenetek és a részletgazdag képek egy látóteret betöltő IMAX-teremben hatalmas nézői erőfeszítést igényelnek, de a film meg is hálálja a befogadásra szánt energiát.
A kiválóan felépített jelenetek és a mélyen archetipikus történet viszont nem tudná az általa képviselt színvonalat nyújtani a kiváló színészgárda nélkül. Egy bekezdésbe férnének csak bele az A-kategóriás stábtagok, így csak a leghangsúlyosabbakat említve Timothée Chalamet és Rebecca Ferguson a színészi kvalitás széles eszköztárát testesítik meg: előbbi a boldog szerelmes, a félelmet nem ismerő vezető és a halál közelében élő átlagember spektrumát fedi le, míg utóbbi egy ikonikus jelentben küzd az életéért és próbálja egyszerre megtestesíteni a gondoskodó anya és a politikai tanácsadó szerepét. A fizikai torzultságot és nagyságot magán hordozó Harkonnen báró félelmetes monstrumát kezdi háttérbe szorítani a hús-vér szociopata figurája, akit Austin Butler pengeéles arcéllel, nulla érzelemmel, de annál sokkal nagyobb eltökéltséggel képes megformálni.
A rendező alkotói filozófiája mindvégig érződik a filmen, ugyanis puszta beállításokkal képes dialógusokat helyettesíteni, inkább komponált képekkel kommunikál, ha megoldható. Villeneuve filmje – mint egy homokdűne – föléd kerekedik, beterít, te pedig minél közelebbről szeretnéd szemlélni azt a természeti csodát, amiről nem tudni, hogy csoda-e, de természetfelettinek látszik. A legjobb filmek azok, amelyeknél elfelejti a néző, hogy közé és a teremtett világ ki van feszítve egy vászon: a legújabb Dűnének ezt sikerül elérnie, emellett pedig eltörpülnek az azonosulási nehézségek és a hatalmas történetív nehezen emészthetősége.
