Sokak számára érthetetlen vonzódásom Dr. Dolittle történetéhez még a hőskorból eredeztethető, mikor az apukám meg az anyukám a diavetítő meghitt lángjainál minden este felmondták nekem a lenyűgöző történetet a jóemberről, aki beszélt az állatok nyelvén, és találkozott Huzivonival, a kétfejű egyszarvúval. Ezt az élményt még Eddie Murphy sem tudta elhomályosítani, de Robert Downey Jr-nak most sajnos sikerült. A fene egye meg, pedig Robert Downey Jr. talán még Huzivoninál is jobban bejött nekem.
Az új Dr. Dolittle filmtörténeti szempontból valószínűleg kiemelkedőnek tekinthető újdonsága, hogy egyetlen árva eredeti gondolat vagy poén sincs benne, de tényleg egy büdös darab sem. A menő CGI állatok mellé szemlátomást csak nagyon kénytelen-kelletlen kiizzadott történet arról szól, hogy beteg lesz az angol királynő (ami eleve nekifutásból kit izgat…) és csak Dr. Dolittle (Robert Downey Jr.) tudja megmenteni, akinek 7 évvel ezelőtt a tengerbe veszett felesége tudta, hol lehet megtalálni az édenfát, melynek gyümölcse félholt királynőket is azonnal Lionel Messivé turbóz. A szerelme halála kapcsán nem kicsit extravagánssá koszolódott doktor neki is vág az útnak, egy teljesen, de egészen hihetetlenül felesleges, viszont legalább iszonyúan idegesítő gyerekszereplő (Harry Collett) és egy rakás állat (az illusztrisabb hangok közül Rami Malek, Emma Thompson, Tom Holland, John Cena) kíséretében. Az egyetlen szerves anyagot tartalmazó lény, akivel útközben találkozik, Antonio Banderas, az öreg kalóz, illetve meg kell küzdenie szegény jobb sorsra érdemes Michael Sheennel is, mert csak. Közben a háttérben Jim Broadbent mozgatja a szálakat, mert a viktoriánus Angliában játszódó filmekben ő szokta.
Úgy tűnik, a népszerű és szexi férfiszínészeknél a kapuzárási pánik abban a fura formában jelentkezik, hogy leragadnak valami sikeresebb szerepnél, és onnantól nem hajlandóak mást csinálni. Johnny Depp II. János Pál-t is raszta hajban meg aranyfogban játszaná (meg nyilván a szerephez passzoló tömjén árnyalatú szemhéjfestékban). Nicolas Cage-ről félgömbölyű ráspollyal sem lehet leszedni a motorosbőrkabátot meg a lángoló koponyát. Robert Downey Jr. meg ezek szerint örökre beletapadt a hős-heroinista-hegedűs detektív bőrébe. Én kimondottan kedveltem a fura, habókos, csupaszív Sherlock Holmes-t, de ebben a filmben fájóan hiányzik mellőle Dr. Watson, hogy kontrázzon neki. Vagy éppenséggel bárki. Banderasszal kb. 20 másodpercet szerepelnek együtt, az a maga módján aranyos, amennyiben az aranyos-t egy pillanatra a „szánalmas” szinonimájának tekintjük: mit vétett/mennyit kapott ez a két legenda, hogy ezt elvállalta… Érdekes, hogy a 80 nap alatt a Föld körül, ami szintén arra alapul, hogy egy rakás híresebb színészt belepakolnak valami embertelen hülyeségbe, mesze nem volt olyan kínos, mint ez az alkotás.
Egy elég rosszindulatú kép jelent meg a lelki szemeim előtt arról, hogy milyen lehetett, mikor a filmet producerként jegyző Downey házaspár megbeszélte, hogy mit műveltek (miután vélhetőleg elásták a rendezőt, a Syrianát és a Traffic-ot jegyző Stephen Gaghant a komposzt alá. Nem létezik, hogy neki ehhez bármi köze volt…) . „Drágám, nem lesz ez baromi égő?” „Ugyan, szívecském, tudod, hogy te mindenben milyen cuki vagy” „De most komolyan, a cukiság elég lesz?” „De hát te egy cukiságbomba vagy, vattacukormadárkám”. Sajnos nem jött be a dolog. Olyannyira nem, hogy a filmet a lehangoló tesztvetítések után több hetes munkával újra kellett fazonírozni, és bele se merek gondolni, milyen lehetett eredetileg, ha ez a javított változat…
Nem gond, ha egy film egyetlen pillanatig sem veszi magát komolyan, és tudatosan a „vicces agymenés” kategóriába óhajtja magát sorolni. Dehogy gond, sőt. Ki ne vágyna egy kis felhőtlen kikapcsolódásra, ezer éve megbízhatóan szimpatikus sorozatgyártott karakterekkel. De akkor az alkotók lesznek szívesen a humort és szórakoztatást véresen komolyan venni. Nem vagyok kíváncsi a kaki-pisi-fing szentháromságra (oviban megvolt, jókat kuncogtunk, köszönjük), és nem vagyok kíváncsi moziba járó karrierem ötezer-négyszázhuszonharmadik keresztapás áthallására sem.
És nem, az orbitális katyvaszt nem adja el a csoda csini látvány. Nem probléma, ha egy állat CGI, de probléma, amikor teljesen megszűnik állatnak lenni. Dr. Dolittle eredeti történetében nem az volt a lényeg, hogy lepacsizott az újgazdag jelmezbál „Emlős” kategóriájának nyerteseivel, hanem az, hogy más fajokkal társalgott, és tőlük olyan tudást kapott, amit senki más halandó nem tudott megszerezni. A filmben ezt a megközelítést teljesen mellőzik, az állatok unalmas, ezerszer látott burleszk-klisékké silányulnak. A másik probléma, hogy ami egy rajzfilmben simán, vazelin nélkül lecsúszik – hiszen a rajzoló a mondanivalónak megfelelően többé-kevésbé úgy módosítja a testarányokat, ahogy akarja – az CGI mellett már nem csúszik le. Ha a tökéletes testű, szőrszálanként animált zsiráf valós környezetben hajtja végre a tripla leszúrt Rittbergert, az inkább iszonyú bizarr, mint szórakoztató. (Mindenesetre ezúton tolmácsolnám a megcélzott korosztály véleményét, miszerint a „bálna király volt”). A filmet velem együtt megtekintő 14 évesem az alkotást a „középszar” jelzővel illette, büszke vagyok magamra, én neveltem a gyereket a finom eufemizmusra. A szomszéd ülésen lelkesedő Pattogatott Kukorica Jancsi szerint „tök jó” volt, viszont a szóban forgó kritikus felső hangon volt vagy 5 éves, elvileg be se jöhetett volna a 12-es karikás filmre.
