1958. február 8.-án Cranley Gardens 23. szám alá megérkezett Michael Cattran, a Dyno-Rod duguláselhárító szakembere és jól ki is hívta a rendőrséget, miután meggyőződése volt, hogy emberi csontok okozták a dugulást a ház csatornarendszerében. A panaszt Dennis Nielsen tette, akit később le is tartoztattak a csatornában, majd a gardróbjában talált emberi maradványok miatt.
A rendőrök semmiféle ellenállást nem tapasztaltak Nielsen részéről. A kirendelt ügyvédjét is elbocsátotta egy ponton, és amennyire lehetséges, együttműködött a hatósággal. Habár az áldozatok nevét nem tudta felidézni, és exrendőr lévén valószínűleg jól tudta, hogy amíg nincs beazonosított holttest (maradvány), addig nem vádolhatják meg. Mindenesetre segítőkész volt, még az a gondolata is támadhat az embernek a sorozat nézése közben, hogy csak egy meglehetősen égető problémára szeretné felhívni a figyelmet, miszerint van egy lesüllyedt réteg Londonban, akikre senki sem figyel, és az sem tűnik fel, ha valaki tizedeli őket, nem kevesebb, mint 5 éven át.
Persze azért ez így egy meglehetősen kellemetlen érzést tud okozni. Hát ne akarjon már morális tanácsokat osztogatni nekem valaki, aki napokig együtt tv-zett egy meztelen hullával. S itt még korántsem áll meg a mókavonat, robogunk vele tovább, ezen a háromszor 45 perces menetidejű élménytúrán. Des, önmagát ünneplendő, a látogatói listájára veszi Brian Masters-t, hogy beszélgetéseik alapján megírassa vele a memoárját.
Amikor erről Brian be akar számolni a rendőrségnek, elhajtják, azt gondolva, hogy csak egy szenzációhajhász újságíró. Mert persze a nyomozás és később a tárgyalás is igen nagy médiavisszhangot kapott a kisemberek 15 perces hírnévre ácsingózása miatt. Nielsen meg tett róla, hogy még a közmegítélése is hellyel-közzel az ő kezében legyen.
Olyan érdekességek is előkerülnek, hogy mennyire van megkötve az igazságszolgáltatás keze, még akkor is, ha valaki önként vallja be bűnét. Mennyi minden kell csak ahhoz, hogy valakit egy, azaz egy ember meggyilkolásával megvádolhassanak, nemhogy tizenöttel. Hogy az angol bürokrácia sem fenékig tejfel és így nem mindenki lelhet békére még akkor sem, ha fény derül rá, ki vette el egy szerette életét. S nem könnyű befogadni azt sem, hogyha egy olyan társadalmi réteg a kárvallottja egy nekrofil sorozatgyilkos beteges játékainak, akit nem igazán akar észrevenni a társadalom, akkor az is előfordulhat, hogy ezekre az eseményekre soha nem derül fény.
Nem véletlenül maradt megoldatlanul a XIX. század legnagyobb rejtélye, miszerint ki lehetett Hasfelmetsző Jack. Hiszen utcalányokat gyilkolt, akiket nem sirattak, akik miatt senki nem szorongatta a rendőrséget, hogy legyenek hatékonyabbak. Persze abban az esetben nem elhanyagolható a pánikkeltés és a gyilkos valószínűsíthető gazdagsága (akkoriban kuriózumnak számító szőlő a holtestek kezében, sebészi pontossággal felkaszabolt testek és precízen eltávolított testrészek ereklyének, tehát tanult volt… stb.), így azért gyanítható, hogy az illető megvásárolta a szabadságát, ha a rendőrség esetleg el is kapta. De az áldozatok miatt senki sem sürgette az ügy felgöngyölítését, az egyszer biztos. Dennis Nielsen ügye ugyan más, hiszen itt még csak nyomozás se feltétlenül lett volna, ha ő nem akarja. Ha nem adja magát a rendőrségre kezére, sanszos, hogy soha meg nem tudja senki, még annak a nyolc fiúnak sem a nevét, akik a londoni Soho-ból tűntek el 1978 és 1983 között. S talán Denis Nielsen sem állt volna meg 15 gyilkosságnál.
Azért ajánlom ezt a sorozatot mindenkinek, aki szereti az igaz történeteket, mert amellett, hogy elmeséli ennek az eddig (számomra) ismeretlen sorozatgyilkosnak a történetét, Anglia ismét nagyon szépen vizsgázik önreflexióból, és még ha fájdalmas is bevallani, fontos tényként és hiányosságként kezeli a több évtizeddel ezelőtt tanúsított hozzáállását a saját társadalmának perifériájára szorult emberekkel szemben. Mindemelett nézed David Tennant (Jessica Jones, Broadchurch, Dr. Who) csodálatos játékát és csak az pereg az agyadban, hogy hogyan képes valaki ennyire hátborzongatóan visszaadni egy pszichopata sorozatgyilkost a képernyőn!?
Az, hogy a háttérmunka szinte tökéletesen adja vissza a ’80-as évek Angliáját, már csak hab a tortán. Az operatőri munka és a zene szépen hozza az elvárható feszültségkeltést, klausztrofóbiát, sőt még a filmben nagy szerepet játszó rothadó tetem szagát is képesek voltak valahogy érzékelhetővé tenni. (Bár ez lehet, hogy már csak az én huzalom, ami az oszló tetem szagát összeköti a hidegkék és koszosbarna háttérrel a Bárányok hallgatnak óta.)
Szóval minisorozatra fel! Ne csak a Netflixet pörgessétek, az HBO GO-n is vannak kihagyhatatlannak tűnő tartalmak.
