Mi történt itt, kérem szépen? Először is adott volt egy igencsak megtévesztő trailer. Megtekintettem, és az előzetes alapján következtetéseket vontam le és arra jutottam, hogy ez a film számomra kiszámítható lesz, illetve a pontos befejezést is előre sejteni véltem. Tévedtem! A Claire Darling utolsó húzása ugyanis minden volt, csak unalmas és kiszámítható nem.
Hősnőnk (Catherine Deneuve) egész életét családi drámák, tragédiák és rossz döntések sorozata jellemzte. Az emberi lélek és elme egy darabig tartja működőképes állapotát, majd összezuhan, nem bírja tovább. Claire esetében ez abban nyilvánult meg, hogy felkeresi őt Isten, figyelmeztetvén, a Földön élete utolsó napjához érkezett. Claire ettől elméletileg megijed, gyakorlatilag pedig egy óriási piacokat is meghazudtoló kiárusításba kezd. Előre bocsájtom nektek, hogy ha a giccstől és a fura babáktól féltek, ne kövessétek el azt a vétket, hogy megnézitek ezt a filmet. Tehát rémes és boldogtalan élete folyamán a most már idősödő főszereplő dekorációkkal, bábukkal vigasztalta magát férje és fia halála miatt, ezek után pedig elüldözte maga mellől lányát, Marie-t (Chiara Mastroianni) is.
Őszintén szólva, nem vagyok túl szigorú: véleményem szerint a történet jó, de a színészi játék vontatott és egyhangú. Az is elképzelhető természetesen, hogy a szereplők karizmáját nem éreztem. Úgy gondolom, nem csak azzal adhatjuk el a feszültséget a nézőközönségnek, hogy újabb és újabb cigaretta rágyújtására kényszerítjük a magányos hölgyet. Továbbá, ha van egy olyan érdekes szál, mint például az anya-lánya konfliktus, azt a múlt mellett, a jelenben is izgalmasabban kibonthatjuk. A szereplők jelen állapotát, az aktuális pillanat kihasználását nem sikerült tehát bemutatnia az alkotásnak, viszont kiválóan elénk tárta a múltat. A múltban együtt ülnek a jelen szereplői régi önmagukkal, figyelik, szemlélik egykori énjüket és az eseményeket. A „szép” és a „kreatív” kifejezésekkel fejezném ki ezzel kapcsolatos érzéseimet. A jelenben azonban elmarad az aktivitás és az impulzus-kiváltás.
Az események ennek ellenére pörgősek, a cselekmény lendületesen halad előre, olyannyira, hogy már tényleg várjuk a címben szereplő utolsó húzást. A filmeknek számomra a tanulság a legfontosabb része: a tanulság jelen esetben pedig az, hogy hozhatunk jó vagy rossz döntéseket, akár olthatunk ki életeket így vagy úgy, véletlenszerűen vagy direkt, egy biztos: célszerű kiélvezni, nem magányosan, hanem a hibáinkat belátva megkoronázni azt a kalandot, amely megismételhetetlen lesz. Hiszen elméletileg csak egyszer kapunk lehetőséget erre. Nem tisztünk szentté avatni Claire-t, ám a pálcatörés is felesleges. Nem egy édes szuperhőst, hanem egy nagyon is elcseszett élettörténetnel lehetünk szemtaúi. Okuljunk, gondolkozzunk, és próbáljunk jobbak lenni, mert az óra nemcsak a filmben ketyeg.
Akadtak ugyanakkor a történetbe nem passzoló jelenetek is. Például a végjátékban helyet kapó ördögűzés. Csak egy kérdésem lenne: Miért kellett ez bele? Abszolúte semmihez nem volt köze, ezért kissé úgy éreztem, hogy a rendező ötlethiányból fakadóan tette bele ezt a szcénát. Ennek ellenére egyébként összességében egy roppant izgalmas befejezést kaptunk tőle mind látványvilág, mind tartalom-ügyileg. És, hogy kinek is köszönhetjük ezt az alapvetően nem rossz filmet? Hát, Julie Bertuccellinek, aki pályáját annak idején rendezőasszisztensként kezdte, majd a dokumentum-, később pedig a játékfilmek világába csöppent, végül és legkevésbé utolsó sorban a Cannes–i Fesztivál Kritikusok Hetének díjazottja lett: 2003-ban készült, „Mióta Otár elment” című filmjével. A főszerepeket játszó színésznők jó választásnak bizonyultak, hiszen számos különféle műfajban bizonyítottak már. Catherine Deneuve pedig egyértelműen a huszadik század második felének egyik legismertebb és legkeresettebb francia színésznője.
