A Belfast minden ellenvetés nélkül rászolgált az Oscar jelölésre, Kennet Branagh igazán megdolgozott érte.
A Belfast írója és rendezője, Kenneth Branagh merész víziót vázolt a 60-as években kezdődő észak-írországi zavargások bemutatására: egy gyermek szemén keresztül követhetjük az eseményeket. Ez a koncepció rögtön magába foglalja, hogy a bonyolultnak tűnő ideológiai és vallási üldözéseket is lehet roppant egyszerű módszerekkel definiálni.
Az Oscar-jelölt Belfast ugyanis ezt teszi. Nem veszteget időt arra, hogy választ keressen a kérdésre: melyik oldalnak volt igaza? Nem terheli a nézőt a késő hatvanas évek munkásosztály problémáival. Nem feledkezik bele a kérdésbe, hogy egy kétgyermekes házaspár milyen problémákkal küzd az életben. Helyette folyton emlékeztet, hogy történjen bármi az élet megy tovább. Buddy (Jude Hill) ugyanúgy iskolába jár, focizik az utcán és csínytevéseket követ el, mint bármelyik napon az utcai harcok előtt.
Ezáltal a film jellemábrázolása is felskiccelt marad és a főbb karaktereket Buddy gondolatvilágán keresztül láthatjuk. Nagyapja (Ciarán Hinds) egy bohókás üregúrnak tűnik, zsörtölödő nagymamája (Judi Dench) valójában csupa szív, édesapja (Jamie Dornan) pedig végig egy olyan western hősként tündököl, mint akikért Buddy rajong. Ezek a szereplők mégsem tűnnek kétdimenziósnak, hiszen a párbeszédek mégis engednek következtetni milyen emberek ők valójában, mindössze ez a fiatalember az, aki túl fiatal, hogy megértsen bizonyos dolgokat.
A színészi játék ennek ellenére (vagy pont emiatt) lebilincselő. Judi Dench és Ciarán Hinds nagyszülő párosa bűbájos, Dornan jól hozza a csibészes apukát és Calitriona Balfe-ért is lehet izgulni az édesanya szerepében. Mégis az igazi meglepetés a fiatal Jude Hill remek alakítása, hiszen eleve nehéz ügyes gyerekszínészt találni, főleg főszerepbe.
Branagh saját magát csempészte a filmbe Buddyn keresztül. A visszaemlékezés érzetét elősegítő fekete-fehér képvilág mellett a film felvonultatja a kései 60-as évek összes filmes megoldását, a modern technológia legfeljebb nyomokban fellelhető. Amikor színt láthatunk az minde a rendező későbbi munkásságára való utalás, hiszen a történet azt is elmeséli Kenneth Branagh milyen viszonyt ápolt a művészetekkel fiatalon.
Órákat lehetne áradozni még a Belfast optimizmusáról és életigenléséről. Az, hogy 2021-ben elkészült egy film, ami a súlyos téma/időszak ellenére ennyire vidám és földhözragadt tud maradni már magában elképesztő mutatvány.
Ha a díj nem is, az Oscar jelölés mindenképp jár a Belfast-nak. A modern embernek gyakran lenne szüksége több egyszerűségre és igazi emberi pillanatokra, ez a film pedig tökéletesen közvetíti ezeket.
Kenneth Branagh víziója pofon egyszerű, érthető és célratörő. Biztosan nem ez a legmélyebb film a hatvanas évek észak-írországi zavargásokról, ellenben egy szép alkotás az életről.
