Az örök áramlás forrása – Góra Orsolyával beszélgettünk

Új kiállítás nyílt a Missionart galériában, a Falk Miksa utcában. Góra Orsolya festőnő állította ki képeit, vele beszélgettem.

– Mi ez az áramlás, amely a képek és a tárlat címében is megjelenik?

– Ez az örök áramlás forrása, Rilke után. Utolsó korszakának fő műve, a Duinói elégiák című versciklus ihlette, de ez nem egy idézet, hanem az én gondolatom. Rilke saját mitológiája talán itt fogalmazódik meg a legjobban. Ezeknek az elégiáknak a központi témája az élet és halál egysége, a halál titkának a kérdése, tehát maga az örök áramlás forrása. Én azt gondolom, hogy az ember csak egy külső szemlélője a világnak, a létezők sokaságának, tehát az örök áramlásnak.

– Milyen technikával, hogyan készíted a képeket?

– Az összes kép vászonra készült olajjal, választott programom Nemcsics Antal színtanán alapul, az ő színharmónia elméletét festem meg, majd a képeken lévő festékeket összekeverem. Ekkor adódik egy szürke szín, fém tubusokba töltöm be, majd feliratozom és számozom őket, aztán mikor a festmény megszáradt, bizonyos részeket kiszedek belőle. Valamikor sokkal többet, valamikor alig valamennyit, hiszen mi emberek is olyanok vagyunk, hogy néha többet, néha kevesebbet mutatunk meg magunkból. Néha jobban, néha kevésbé fednek le minket a mindennapok gondjai. A képeim nagyon sok rétegből állnak és legalább másfél évet száradnak. Valaki megkérdezte tőlem hogy mik ezek a neon színek, de ilyenek nincsenek, ezek festékboltban vásárolható alap, primer színezőanyagok. Csak nem mindegy hogy melyik kerül melyikre, és a vastagságuk, illetve a sorrendjük miatt világít ennyire a teteje.

– Szabó Noémi művészettörténész a megnyitón azt mondta, hogy férfias stílusban festesz. Ezt így is érzed?

– Sokszor mondták már nekem, de ahogy a német mondaná jáin, igen és nem egyszerre. A ja és a nein-nak a keveréke. Értem hogy miért mondják mások, hogy lendületes az ecsetkezelés, erős, karakteres az amit csinálok, viszont más részről a narancsok meg a vörösek azok inkább nőiesek, a női attribútum színei.

– Milyen stílusba sorolod a képeidet?

– Többször feltették ezt a kérdést, de talán Sturcz János művészettörténész fogalmazta meg a legjobban, hogy ez metafizikus tájképfestészet és én elfogadom azt amit ő mond. Mindig az a táj jelenik meg a festészetemben, ahol az ember lenyomata látható. Most jelen esetben a Szabadság szoborban vagy a hídon, ahol benne van a kéznyoma, ember készítette és kivitelezte. A szellemiség, a mondanivaló, a kiírt környezet ott van. A kis képek pedig nem ábrázolnak semmit, azok színminták. Ezeknek az a története, hogy évekig dobáltam őket ki a szemétbe, amíg egyszer a férjem meglátta őket a műtermem padlóján, és megtetszettek neki. Ugyanazokból a minőségi alapanyagokból készülnek mint a nagy alkotások.

– Miért pont ezeket állítottad ki? Hogyan jött az ötlet? 

– Ezek a legújabb műveim. Az előző sorozatom Newton színelméletén alapult, ez volt a Fehér széria. Viszont már úgy éreztem, hogy abba belefulladok, hogy nem tudom tovább csinálni. Ezt a Colorium sorozatot pedig még nem tettem ki sehol sem önállóan. 

– Mik a terveid a közeljövőre nézve?

– Legközelebb október 22-én az Újbuda galériában fog nyílni önálló kiállításom, majd január elején a Pesterzsébeti Múzeumban. De a terv az az, hogy folytatom tovább kőkeményen ezt a vonalat. A célom, hogy Nemcsics Antal színelméletének a kutatását folytassam, és lelkileg olyan állapotban legyek, hogy tudjak jókat festeni.