Vannak azok a filmek, amelyekben iszonyatosan ellenszenves karakterek folyamatosan rossz döntéseket hoznak. Amennyiben egy ilyen alkotásban nincs zombi meg emberevő csápos lény, akkor jó eséllyel társadalmi drámáról és/vagy művészfilmről van szó. Az ember kissé tikkelve végigüli, igyekszik mélyeket gondolni, gyermekeit is arra bátorítja, hogy nézzék csak meg, szívjanak ők is… akarom mondani, elmagyarázza, hogy a szórakozás nem minden, tessék néha eltűnődni az élet értelmén, satöbbi. De ha csak egy zombi vagy emberevő csápos lény (jelen esetben: gonosz android) is felbukkan az elviselhetetlen főszereplők 200 kilométeres körzetében, akkor bizony többnyire elbénázott kalandfilmet (még rosszabb esetben: magát intelligensnek álcázni próbáló elbénázott kalandfilmet) akarnak nekünk eladni.
/A következő – fárasztó, és annak is szánt – rész spoilereket is tartalmaz, illetve csak azokat tartalmaz. De ha a kedves olvasó megfogadja a tanácsomat, és nem nézi meg ezt a hülyeséget, akkor végül is tökmindegy/
Spoilerveszély ON
Georgia (Chloë Grace Moretz) kétségbeesve döbben rá, hogy terhes, pedig a kispapát (Algee Smith) mulya vizesnyolcanak tartja, és ennek megfelelően megállás nélkül zrikálja. Jó kérdés, hogy ezeknek az embereknek hogyan jött össze egyáltalán a gyerek (a néző is ezen tűnődik az elkövetkező másfél órában…), de ha a rossz hír nem lenne elég, egyszerre csak még az androidok is fellázadnak (jótékony homályban hagyva a miérteket és a hogyanokat). Ebből a pár percből annyit lehet megtudni, hogy az android ugyan erős, de egy kisebb léccel bárki egy másodperc alatt ártalmatlanná teheti, kibökni pedig könnyű, mert fekete a vére és világít a szeme. Huss, eltelt 9 hónap, a következő pillanatban a határozottan jól tápláltnak, tisztának, és épp csak alapfokon idegesnek tűnő párt egy járhatatlan erdő mélyén látjuk, a mindenórás anyát óriási hassal. Ezek szerint a könnyen kibökhető és kisebb lécekkel gond nélkül ártalmatlanítható androidok valahogy mégis elfoglalták a világot.
Georgia és Sam a távoli Boston felé igyekeznek, ahonnan a koreaiak állítólag kedvesen és önzetlenül kimenekítik a kisgyerekes családokat. Szerencsére a járhatatlan erdőben pont belefutnak egy jól szervezett katonai táborba, ahol van étel, lakhatás és mindenekelőtt szülési lehetőség orvossal meg mindennel. De az ifjú pár nem tágít. Bár – mint megtudják – a várost szoros ostromgyűrű alatt tartják az androidok, ők azért is Boston felé igyekeznek. A járhatatlan erdőben. A mindenórás anya az óriási hassal. Pedig Georgia napok óta már percenként majdnem szül. Korea nyilván ellenállhatatlanul vonzó opció egy nyugodt és ellenőrzött környezetben lezajló szüléshez képest. Egy közeli lakatlan házban a vizesnyolcas Sam az ott talált alkatrészekből gyorsan összedob egy terepmotort, és az ifjú pár végre tényleg, gőzerővel Boston felé igyekezhet. A járhatatlan erdőben. A percenként majdnem szülő mindenórás anya az óriási hassal. Közben elhangzik, hogy nagyon csöndben kell ám lenni, mert az androidoknak igen éles a hallásuk. Innentől aztán nagyon-nagyon csöndben igyekeznek – a terepmotorral – Boston felé.
Hű, erre aztán nem számítottunk: megtámadják őket az ezek szerint valóban igen éles hallású androidok. „Hát hogy igyekezzen így az ember Bostonba?” esik kétségbe az ifjú pár, de máris megvan a megoldás: szétválnak, hogy több esélyük legyen. Vizesnyolcas Sam motoron jobbra el. Percenként majdnem szülő mindenórás anya az óriási hassal (a járhatatlan erdőben) gyalog igyekszik tovább Boston felé. Nahát, rikkant fel a néző boldogan, én is pont így csinálnám! Az igen éles hallású androidok már-már utolérik az épp majdnem szülő mindenórás anyát, amikor új szereplő bukkan fel: a megbízható vadidegen (Raúl Castillo), aki egy mindennel felszerelt kamionban lakik a járhatatlan erdő mélyén, és eddig senki nem vette észre (az igen éles hallású androidok sem). A mindenórás anya majdnem szül egyet örömében, aztán neki is elmondja, hogy Bostonba igyekszik, de azt is hozzá teszi, hogy előbb ki kéne szabadítani a párját az androidok fogságából (az igen éles hallású androidok, mint kiderül, embereket gyűjtenek, hogy ezekkel további embereket csalizhassanak be maguknak).
„Miazhogy!” mondja erre logikusan a járhatatlan erdőben talált megbízható vadidegen. Tessék, anyuka drága, itt egy láthatatlanná tévő köpönyeg, vigyen egyet az urának is, én addig itt megvárom. (Ezen a ponton mozaikcsaládunk férfitagjával a kínt enyhítendő már egymás szemét próbáltuk kikaparni). Mindenórás anyuka majdnem szül egy nagyot, aztán a láthatatlanná tévő köpönyegben elindul a járhatatlan erdőben az igen éles hallású andoridok bunkere felé. A kedves néző jól sejti: a bunkerben sínylődő maradék négyszázötven félig agyonvert fogoly állatira nem nézi jó szemmel, hogy a mindenórás anyuka majdnem teleszüli a bunkert, de ehhez képest nekik nem hozott láthatatlanná tévő köpönyeget, és kiverik a raplit. (Közben a vizesnyolcas Sam elveszti mind a két lábát, bizonyára azért, hogy könnyebb legyen cipelni). Az ifjú pár indokolatlanul sokat futkos a láthatatlanná tévő köpenyben (ja, nem, Sam már nem nagyon futkos), de szerencsére váratlanul megjelenik a megbízható vadidegen, pikkpakk lelövi az androidokat, és elviszi az ifjú párt a kamionjával Bostonba (a maradék négyszázötven félig agyonvert foglyot természetesen nem).
Spoilerveszély OFF
Nem mintha a filmnek itt volna vége – a Rafinált Csavar csak most jön – de szerintem nagyjából ez az a pont, ahol minden jóérzésű néző felveszi az amish vallást, hogy ne kelljen többé tévét néznie. Érthetetlen, hogy ki, mikor és miért gondolta azt, hogy ezt a filmet meg kell csinálni. Mondanivalója nincs, de ehhez képest annyira szórakoztató, mint egy vakbélműtét. A kalandfaktor a fizika törvényeit meghazudtolva az abszolút nulla fok alá süllyed. Kínosan röhögni egy terhes nőn mégis csak… kínos. Színészileg a dolog értékelhetetlen. A történet (amennyi van belőle) nem kibontakozik a szemünk előtt, hanem – csupa-csupa nagybetűvel – EL VAN JÁTSZVA. Izomból. Oscar díj helye a szekrényen előre kifényesítve.
