Azért is fontos ismerni a történelmet, hogy ne kövessük el újra a múlt hibáit, és hogy ne tudjanak minket hamis állításokkal manipulálni a nacionalizmus és a hazaszeret álcáját felhasználva. A múlt ismerete így az egyén és az ország szintjén is létfontosságú a továbbhaladáshoz, viszont nem szabad benne ragadni. A régi sérelmek, a tragédiák és a traumatikus történések mind mély sebet hagynak, az A sértés pedig egy jogi drámaként bemutatja, hogy mennyire fontos továbblépni, és mennyire káros a magunk és a környezetünk számára leragadni.
A film középpontjában két más szociokulturális közegből származó hétköznapi ember áll: Toni, egy libanoni keresztény, aki aktív a pártjában, és fiatal feleségével várja közös kislányuk születését; valamint Jasszer, egy középkorú palesztin menekült, akit Libanon gyakorlatilag idegenként kezel. Egyik nap Toniék emeleti lakásuk előtt dolgozó vízszerelő brigád vezetője, Jasszer észreveszi – fejére folyik a felmosó víz – hogy a terasz csapadékelvezető csonkja nincs bekötve a csatornába, hanem szabad kifolyással – szabálytalanul – az utcára jut a víz. Jasszer – a palesztin menekült – először Toninál próbálkozik a hibás cső javítása érdekében, majd miután elutasítja, kívülről, az engedélye nélkül bekötik a csonkot az esőcsatornába.
Hiába korrekt a műszaki megoldás, Toni szétveri a csövet egy kalapáccsal. Jasszer indulatosan elküldi a „pi**ába”, amiért Toni bocsánatkérést vár tőle. (A fordítás a „barom” kifejezést használta, viszont gyaníthatóan az eredeti szövegben ez sokkal durvább lehetett.) Az ügy akkor eszkalálódik a tettlegességig, amikor Toni ráüvölt, hogy „bárcsak Saron [izraeli miniszterelnök] kiirtott volna benneteket” – utalva itt Jasszer palesztin mivoltára. Jasszer erre bordán vágja, amely következtében a bíróságon kötnek ki, az ügy pedig nemzeti szintűvé duzzad, érintve a szólás szabadságát, a rasszizmust, a menekült válságot, a Közel-Kelet politikáját, illetve a szavak hatását – többek között.
Ziad Doueiri rendező remekül ragadja meg ezt a témát, és a kellő mértékben mutatja be mindkét fél oldalát, kitérve arra, hogy nincs egyszerű eset, és hogy Toni idegengyűlölete mögött is rejtőzik valami, amit érdemes lehet a felszínre hozni. Közös forgatókönyve Joelle Toumával nagyon empatikusan érint egy igazán érzékeny témát, és kellő mértékben hozza elő a történelmi feszültségekből fakadó problémákat, kitérve arra, hogy milyen hatással vannak környezetükre azok, akik túlzottan beleragadnak a politikai retorikába. A film két főszereplőjére egyaránt hatással volt egy-egy valós konfliktus, viszont a mellékfigurák – köztük a két felet védő ügyvéd – sem mentesek a múlt terhe alól, ami komplexebbé és érdekesebbé teszi a helyzetet.
Határozott pozitívum, hogy egy ennyire pattanásig feszült helyzetben nem foglal alapvetően állást a film, viszont kellő mértékben kitér arra, hogy milyen borzalmas nyomokat hagyhatnak a közeli események. Kitér például a Jordániában lezajlott Fekete Szeptemberre, amely rengeteg palesztin áldozatot követelt, vagy a libanoni polgárháború olyan tragédiára, mint a damúri mészárlás, érintve két fontos alakját is, Basír Gemájelt és a már említett Ariel Saront. Ez azért is kiváló, mert érthetőbbé teszi azon nézők számára is az eseményeket, akik kevésbé jártasak a Közel-Kelet ezen érájában, illetve felsorakoztatja, hogy a két oldalon milyen traumák hagytak mélyreható nyomot, és hogy csupán szavak mit hozhatnak elő belőlünk. Felmerül így annak a kérdése is, hogy milyen következményei vannak a kimondott gondolatoknak, és hogy milyen komplex utóhatása lehet annak, ha csupán szavakkal bántunk másokat.
A film apró hibája, hogy túlzott szövevényességgel próbálja karaktereit érdekeltté tenni a konfliktusban, viszont ez eltörpül a fenomenális színészi játék mellett, amit egyrészt a két főszereplőt alakító Adel Karam és Kamel El Basha nyújt, másrészt hitelesek és hihetőek ügyvédjeik, rokonaik és családtagjaik. A két központi figura tekintetében és tartásában megtalálható az a mélyreható fájdalom, elkeseredettség és feszültség, amit előhoznak a felkavaró emlékek. Ez kihat mindenki másra, ami kiválóan érezteti, hogy a mély indulatok másokat is érintenek, és egy apróságból óriási probléma kerekedhet.
A sértés azért egy kiváló film, mert érthetően, mégis izgalmasan foglalkozik korunk komplex témáival. Sajátosan közel-keleti, de globális témákat dolgoz fel, és remekül demonstrálja, hogy mindannyian emberek vagyunk, viszont múltunk jelentősen befolyásolhatják érzéseinket – ezeket feldolgozni és a problémákon túllépni pedig egy olyan nehéz lépés, ami azonban szükséges a békés együttéléshez. Lehet, hogy sértettek vagyunk, lehet, hogy áldozatok, de bárki bármikor lehet az, és nem tudhatjuk, hogy mások min mentek keresztül – ez a központi üzenet pedig csodálatosan jelenik meg.
