Vannak a közönségfilmek, és vannak a művészfilmek. Mi a kettő közötti különbség? Van is és nincs is. Nincs, mert mindegyik csak egy mozi. Van, mert míg a közönségfilmeket általában szórakoztatásra szánják, addig a művészfilmekben mindig van valami „művész cucc”, valami amitől a film nem csupán eszköz arra, hogy nézzük a tábortüzet, hanem valami, amivel az alkotók közölni akartak velünk valamit.
A művészet erről szól: egy ember (a művész), mondani akar valamit egy másik embernek a világról, arról, hogy ő hogy látja azt a világot. Ezért aztán a művészfilmek nem minden esetben szépek, nem mindig izgalmasak, sőt, néha úgy felkavarják ez ember képzeletét, erkölcsi álláspontját, sőt, egyenesen a gyomrát, hogy az minden csak nem kellemes. Szóval a művészfilmek mégiscsak eltérnek a, „gyere és kapcsolódj ki” féle filmektől. Lássuk, hogy az IMDB szerint az első tíz+1 helyezetten kik állnak.
10+1. Brazil (Brazil – 1985)
Aki a Gyaloggaloppot, a Monty Pythont, a Brian életét nem ismeri az vagy pofátlanul fiatal, vagy beoltotta magát a groteszk, szatirikus, gondolkodó mozik ellen. Kár volt. Terry Gilliam írta mindegyiket. Gilliam egyik ikonikus filmje a Brazil, mely döbbenetes képi világában, szatirikusan, mégis romantikusan és eközben kegyetlen iróniával idézi meg a jövőt. Aki áthallást érez Orwell 1984-e felé, az nem sokat téved.
10. Hold (Moon – 2009)
Hároméves küldetés egyedül a Holdon. Nem kis feladat. Könnyen meg lehet benne őrülni. A kérdés, hogy ki az, aki megőrül. Rendkívül érdekes, kamara sci-fi, Sam Rockwell csodás főszereplésével. Nincs benne ugrálás, űrlények és lézerkardok, de van egy jó adag megdöbbenés és több hétnyi gondolkodni való.
9. Engedj be (Lat den rätte komma in/Let the Right One in – 2008)
Az a film tulajdonképpen előkelő helyen áll a vámpíros filmek között is, azonban nem azért, mert percenként öt embert trancsíroznak szét benne. A film lényegében (leírni is furcsa) a vámpírlét lelki nyomoráról szól, mert művészként akár a vámpírokat is fel lehet használni arra, hogy megmutassuk, mi fán terem az elszigeteltség, a társadalmi kitaszítottság. Remek, hihetetlenül északi hangulatú film.
8. Valhalla – a vikingek felemelkedése (Valhalla Rising – 2009)
Talán a fenti vámpíros filmből már kiderült, hogy a művészetet formálni nem csak mélynek tűnő, izzadságszagú, unalmas történettel lehet. Mads Mikkelsen főszereplésével (ez manapság már elég komoly fémjelzés) a Valhalla tulajdonképpen egy történelmi akciófilm, melyben vikingek (jóval a Vikingek sorozat előtt felkapva a témát) Jeruzsálembe mennek keresztesháborúzni. Már a puszta téma is felvet néhány kérdést, és a művészfilmek hazájában főként ez számít.
7. Lost Highway – Útvesztőben (Lost Highway – 1997)
Akinek mond valamit a Tween Peaks, annak nyilván mond valamit David Linch neve is. És akinek mond valamit David Lynch neve, annak a gyomra (vagy talán a homloka) tájékán feldereng egy érzés, mely azt súgja neki, hogy „én ezt nem értem”, „mi van?”, „kezdek megőrülni”, mert Lynch ilyen, nem magyaráz, nem ad segítséget, hagyja, hogy a történet sodorjon és az ember végleg elveszítse a logikai fonalat. Nem egy „üljünk le és féljünk másfél órát” típusú szórakozást ígér, viszont kissé kitágítja a filmélmény fogalmát.
6. Melankólia (Melancholia – 2011)
Ha igazi gondolkodós, művészi erővel bíró, „egyszer láttam, de beégett minden kockája” típusú rendezőt kell megnevezni, akkor Lars von Trier biztosan a dobogón állna. Számtalan korszakalkotó filmje közül a Melankólia az egyik olyan alkotás, mely a hihetetlen mély mondanivaló mellett elképesztő képi világgal ajándékozza meg a nézőt. Ha semmi mást nem említünk, mint a film első tizenöt percében lezajló csodálatos művészi montázst, már akkor is a „művészfilmek” legmagasabb régióiban járunk.
5. Antikrisztus (Antichrist – 2009)
Egyáltalán nem véletlen, hogy Trier neve kétszer is szerepel a listán. (Magánvéleményem, hogy többször kéne, hiszen ebben a listában nem találkozunk például a Dogville című mozival, mely sokak számára a huszadik század egyik legkiemelkedőbb filmművészi alkotása.) Az Antikrisztus komoly, kegyetlen, és súlyosan allegorikus mű. Aki nem elég nyitott arra, hogy megértse a nyers képi világ mögött, vagy éppen a zajok, lassú néma jelnetek mögött húzódó metaforát, és valódi mondanivalót, annak nem lesz egyszerű ez az alkotás. Viszont, aki erre fogékony és elég bátor, az egy igazán mély és sokrétű filmet kap cserébe Willem Dafoe főszereplésével.
4. A vadászat (Jagten / The hunt – 2012)
Ismét felbukkan Mads Mikkelsen, aki ebben a filmben is remekül játszik. A művészfilmeknek van egy válfaja, mely nem a képi világgal dolgozik. Az akár lehetne a Vikingek valamelyik része is. Ezek a filmek történethangsúlyosak. Meg akarnak mutatni egy gondolatot. Például azt, hogy egy embert tönkre lehet tenni hamis vádakkal, hogy a rágalom ölni tud. Ez a film ilyen. Megéri megnézni.
3. Életrevalók (Intouchables – 2011)
Ez is egy történethangsúlyos film, mely valójában nem igazán tartozik a művészfilmek közé. Miért került a harmadik helyre? Mert döbbenetes hatása van arra, aki megnézi. A stáblista után ugyanis a néző úgy érzi, hogy az élet jó, egymást szeretni jó. Az teszi ezt a filmet művészfilmmé, hogy a „szórakozz másfél órát” típusú filmekből már olyannyira kiveszett minden gondolat és mondanivaló, hogy ezt a kis, nem igazán művészi, de mégis egy rendkívül erőteljes érzést sugárzó filmet ide sorolják sokan. Ne vegyük el tőlük, hiszen ez tényleg egy csodálatosan jó kis mozi. (Magánvélemény: Aki szereti, annak javasolt a 2019-es Különleges életek című francia kis film. Pontosan ezt az életérzést kapja majd tőle.)
2. Mechanikus narancs (A Clockwork Orange – 1971)
Ha művészfilmekről van szó, és nem a klasszikusokat emlegetjük (mondjuk Bergmant vagy Bunuelt), akkor Stanley Kubrick neve mellett nem mehetünk el. Az az ember, aki egy horrorból filmművészetet csinál (Ragyogás), aki egy sci-fiből filmművészetet csinál (2001 Űrodusszeia), aki képes volt létrehozni a Tágra zárt szemeket úgy, hogy az egyik főszereplő Tom Cruise volt, az ízig vérig művész. A Burgess regényéből készült, Malcom McDowell főszereplésével leforgatott film mind képi világában, mind közlésmódjában, történetében a művészfilmek egyik hegycsúcsán ücsörög. Itt már nem elég nézni a vásznat, itt már értelmezni kell sok-sok síkon azt, amit látunk. Nem az a „félek, mert mindjárt kibelezik a főszereplő jó nőt” típusú moziélmény.
1. Táncos a sötétben (Dancer in the Dark – 2000)
Trier áll a csúcson. Persze más is állhatna ott, de a Táncos a sötétben című film bizony nem véletlenül kapaszkodott fel idáig. (Magánvélemény: én ide a Dogville című filmet tenném) Ez a film szép. szívtépő, sötét, kemény. Művészfilm a javából és meglehetősen sokat mond arról, hogy a főként angolszász hangsúlyú IMDB is ezzel a filmmel Trier-t helyezte a csúcsra, mint ahogy fenti lista 11 alkotásából mind a 11 európai alkotás. Úgy látszik a film művészeti vonala még mindig az öreg kontinens filmiparában szökken szárba.
