Rebecca Maria Hall úgy gondolta, hogy a sok színészkedés után (Tökéletes trükk, Frost/Nixon, Transcendence) rendez egy filmet. Nem is hibázott, bár az alkotás nem is tört hatalmas csúcsok felé. Kamaradarab lett, melyben van mondanivaló, de történet és mozgás már kevésbé. A film szimbólumokkal teli, érzékeny, de igencsak lassú alkotás, mely Nella Larsen azonos című 1929-ben íródott regényéből készült. A cím azokra az afroamerikaiakra utal, kiknek bőrszíne elég világos ahhoz, hogy a társadalom fehérként lássa őket. Így kel át (passing=átkelés) a film egyik főhőse Clare (Ruth Negga) az egyik oldalról a másikra, és válik fehérré.
A film másik főhőse Irene (Tessa Thompson – Thor: Ragnarök), aki Harlemben lakik, felvállalja saját bőrszínét, de kényelmetlenül érzi magát a város (New York) azon részében, ahol a fehérek az urak. Éppen itt találkozik Clare-el, aki, mint kiderül, fehérnek adja ki magát, miközben férje egy rasszista üzletember.
Ezzel kezdetét veszi egy igencsak lassú keringő Irene és Clare között, melyben számos izgalmas kérdés bújik meg. Többek között az, hogy élhet-e boldog életet valaki, aki eltitkolja múltját, valódi identitását. Vagy soha nem lehet eltörölni a múltat, melyhez ha akarunk, hanem kötődünk valahogy? Clare, bár fehérként megkap mindent, mégis minden egyes másodpercben önmagát köpi szemen, hiszen nem csak letagadja, de meg is alázza gyökereit fehér férje által. De a tánc közben ott van Irene szerepe is. Meg tud bocsátani valakinek, aki jobb életet akar magának? Irigység, féltékenység vagy megvetés, amit érez? Vagy mindegyik egyszerre jelen van? És a férjek? Irene férje rákacsinthat-e egy fehér nőre (aki nem is igazán fehér), és Clare-é valóban szerethe-e valakit, aki egyetlen dolgot nem mondott el neki, mégpedig azt, amitől zsigerileg irtózik?
Mindezen kérdések egyszerre táncolnak, miközben ott lebeg a titok és mögötte a talány: mi lesz, ennek az egésznek a vége? A társadalom megbocsát Clarenek? Talán, de melyik? A fekete vagy a fehér? Vagy egyik sem? Hiszen ő csak jobb életet akar, és mégis egy határvidéken találja magát a két szín között, ahol minden szürke. A belül fekete lány, és a kívül fehér nő meghasonlása hova vezet, merre billen el a mérleg?
Rengeteg kérdés és van is rá válasz. Mégis. A filmben szinte alig történik valami. Párbeszédek, kamarajelentek sora van felfűzve egymás után. Mintha egy régi, unalmas fekete-fehér mozit nézne az ember. A színészi játék remek, a párbeszédek jól megírtak, de ha nem figyel oda a néző, vagy nem érdekli eléggé a téma, akkor könnyen azon kaphatja magát, hogy a stáblistára nyitja csak ki a szemét.
Ez talán hiba, talán éppen ez volt a koncepció. Ki tudja? Egy biztos, aki nem veti bele magát a kérdéskörbe, akit nem érdekel kifejezetten ez a téma, annak nem érdemes elindítani a filmet. Ellenben, akit izgatnak a felszín alatti mozgások, aki érdekfeszítőnek találja a sokszor ki nem mondott gondolatokat a párbeszédek mögött és egyáltalán nem álmos, az kifejezetten élvezni fogja minden percét.
