Hannah Bergholm meglepően sok horrort felsorolt, ami hatással volt rá a film fejlesztése során. Úgy, mint Más világ, Engedj be, Babadook, vagy a Sóhajok. Ugyanakkor elmesélte, hogy mindezeket a takaró mögül recegve nézte végig.
Ez lehet az oka, hogy sem a zsánerből, sem a technikából nem sikerült átemelni szinte semmit.
Bevallom, reménykedtem egy Ari Aster féle, Fehér éjszakák típusú, keményvonalas, arcba tunkolós horrorban. Nem ezt kaptam. S vádolhatnátok, hogy innentől kezdve nem is akaródzott tetszeni Bergholm mozija, de én tényleg mindent megpróbáltam, hogy mentsem a menthetőt.
Nem sikerült.
Adott egy 12 éves kislány, aki nagyon szeretné kivívni édesanyja elismerését és megnyerni egy közelgő tornász versenyt. Mindent meg is tesz ennek érdekében, de rohadt nehéz megfelelni egy anyának, ha annak semmi nem elég jó.
A kezdő képsorokon egy mosópor reklámba beillő, tökéletes családot látunk, ahol anyuci épp videómontázst készít a család hétköznapjairól. Minden tiszta, minden rendezett, boldog mosolyok villannak, de aggodalomra semmi ok, pár percen belül már semmi másra nem vágysz, csak hogy anyut a saját selfie botjával fojthasd meg.
Pillanatok alatt felméred a helyzetet, hogy itt bizony kőkemény mentálterror és abúzus szemtanúi vagyunk. A teljesítménytől függő szeretet adagolás és annak teljes megvonása csak a bevezetője anyu „szimpatikus” eszköztárának. Nem átall például a lányával megosztani nyomorult szerelmi életét, ha már úgy is látta a gyerek, hogy egy vadidegen csókával smárolt a nappalijuk közepén.
Apu mindeközben annyira mélyre dugja a fejét a papucsába, hogy anyunak már azt sem kell hazudnia, hogy több napos „vlogger szemináriumra” jár hétvégente. Megelégszik azzal, hogy a fia pontosan úgy néz ki, mint ő. Talán ezért sem sikerül anyunak a másik gyereket bármennyire is szeretni.
Szépen lassan megkapjuk az információkat, hogy anyu élete hol siklott félre és lehet sejtésünk arról, hogy mikor is kellett volna lebeszélni a gyereknemzésről, de mire ez megfogalmazódna bennünk, már azon izgulunk, hogy az amúgy meglehetősen jó fej szeretője, ne találja vérbe fagyva újszülött kislányát a kiságyban.
Ja igen, mert hogy ez egy horror. Egy horror, ami sajnos annyira nevetségesre sikeredett, hogy a nagyon is fontos felvetett problémákon már nem is akar annyira elgondolkodni az ember, csak szeretné, ha megszűnne a szekunder szégyen és az akut hányinger, amit egy óriás varjú-lány etetése okoz.
Tudom, tudom. Mi az, hogy varjú-lány.
Hát mert hogy ez az alapkoncepció. Főszereplőnk, Tinja, miután akkurátusan szanaszéjjel veri a fejét egy varjúnak (az állat szenvedéseinek megszüntetése érdekében, nem azért, mert pszichopata! MÉG!), magához veszi annak tojását és eldönti, hogy vigyázni fog rá. Melegen tartja, babusgatja. A tojás meg egyre nő, míg akkora nem lesz, mint Tinja maga és ki is kel belőle egy akkora madár, aminek nem okoz gondot a szomszéd francia bulldog lefejezése, vagy egy rivális tornászlány megcsonkítása. Alli (ahogy a madárlány hívja magát) egyre inkább vedli le madár mivoltát és kezd pontosan úgy kinézni, mint Tinja.
Nem nehéz észre venni a repedező máz alatt forrongó düh és bűntudat bűzös keverékét, amit a gyermek- és/vagy tinédzserkori csalódás gerjeszt, mikor szüleink lehullanak a piedesztálról.
S mi szeretnénk is, hogy Tinja végre afelé irányítsa mérhetetlen dühét, akinek köszönheti és legyen kedves, aprólékosan felkoncolni az édesanyját végre.
Rengeteg érzést tud felszínre dobni ez a film. Sőt ide-oda rángat. Nagyon fontos mondanivalója van és még az analógia is megállná a helyét, ha tudna feszültséget kelteni és megtartani. Ha a forgatókönyv jól lett volna megírva. Ha a rendezés és a vágás nem lenne pocsék, valamint a vizuális effektekre lett volna pénz.
Nagyon melós egyszerre sajnálni egy kislányt, rettegni egy torzszülöttől és kínunkban röhögni.
Kijöttem a moziból és bántalmazva éreztem magam. Lehet egy filmnek ez a célja és tanítása, csak akkor engedje meg, hogy benne maradjak a történetben, ne dobjon ki magából az amatőrködésével. Mert igenis egy nagyon fontos üzenetet akart átadni, én viszont csak arra tudtam gondolni hazafelé menet, hogy hogyan óvjak majd meg másokat ettől a filmélménytől.
