Nem tudom, ki hogy van vele, de akármilyen eseményre próbálok visszaemlékezni gyerekkoromból, ott mindig süt a nap. Nyilván ez egy teljesen hamis időjárási benyomás. Gyerekkoromban is muszáj volt esnie az esőnek, hiszen Magyarország növényzete nem pusztult ki abban az időszakban, amíg cuki copfos kislányból undok matriarcha lettem, de akkor is: a gyerekkorom egy alapvetően napsugaras afférnak tűnik. Amíg egy picit meg nem kapargatjuk a felszínét.
A velem majdnem egyidős Ilze Burkovska-Jacobsen lett születésű rendezőnő fura, animációs-mégsem animációs filmje megteszi ezt a szívességet, és jó alaposan megkapargatja a keleti blokkban felnövő utolsó generációt, azt a bizonyos elveszett, se nem keleti, se nem nyugati nemzedéket. Mi voltunk azok, akik viszonylagos békében és nyugalomban kommunista eszméken felnövekvő, majd a szinte értelmezhetetlen „szabadság” által meglegyintett lelkes fiatalként éltük meg a rendszerváltást, hogy aztán 30 év alatt beleöregedjünk az egészbe. A generáció, melynek nagyon sok tagja – így Burkovska-Jaconsen és én is – olyan jellegű magánéleti drámák közepette végezte a cseperedés feladatát, hogy pl. a család egyik ága köpedelem kulákokkal terhelt, a másik meg kitüntetett kommunista, valahogy mind a két fél képviselői kedves emberek (elvégre családtagok…), és amit mondanak, abban részint van ráció, részint meg nincs. És mi mind a két felet szerettük. Emlékszem a vacsoraasztal felett üvöltve suttogott ideológiai vitákra. Arra, ahogy egy rokon kiköp, mikor lelkesen elmesélem neki, hogy Lenin saját kezűleg vezette be az áramot az egész Szovjetunióba. (Egyébként ezzel a műszaki változattal lehet, hogy meg lettek volna oldva bizonyos nem-műszaki problémák is.)
A Kedvenc háborúm kísértetiesen pontosan idézi meg a saját emlékeimet, azzal a nagyon fontos kitétellel, hogy a rendezőnő hazája messze nem a legvidámabb barakk volt ám az egész kelet-európai piknikben. Nem mintha nem lenne mindegy, hogy a második világháborút valahogy átvészelő, majd az otthona relatív biztonságából saját honfitársai által elhurcolt szerencsétlen Szibériában köt ki vagy a Hortobágyon, de azért valahol mégsem mindegy… Nyilván a hetvenes években, ahol történetünk kezdődik, már nem hurcoltak senkit sehova. Az ilyen szükségszerűségeket még a világháború után sitty-sutty letudták, belső ellenség híján a rendszer úgymond enyhült, csak a boldog békeidőknek csúfolt, gyerekek számára értelmezhetetlen fásultság maradt, a háttérben egészséges kontrasztként a fogukat vicsorgató veszedelmes imperialistákkal, az atomfenyegetéssel, a határokon telepített aknazárral, az utazási és ugatási tilalommal. (És én még azt hittem, hogy én voltam az egyetlen idióta, aki az íróasztalban élelmiszer-tartalékokat gyűjtött a harmadik világháború esetére, v.ö. kenyérhéj és 10 deka lencse. Ez a film megnyugtatott, hogy nem, nem én voltam…) Illetve a legkisebbeknek voltak ilyen mókák, hogy úttörőavatás meg papírgyűjtés. És mi mindent bevettük, istenem, mindent bevettünk.
Hogy miért pont Kedvenc háborúm a cím? Szerelmes éjszakákon nem dobogott úgy fel a szívem, mint mikor a film első tíz percében megjelentek a bejátszások kisgyermekkorom szuperlatívuszos kedvenc-liebling sorozata, a Négy páncélos és a kutya című szovjet mese… akarom mondani háborús sorozatból. Én azt imádtam, kérem. Volt abban minden, ami egy (ideológiai szempontból helyesen nevelt) gyereknek kell, kutya, hős, gonosz ellenség, megmentett szüzek, mondom, minden. Mint az összes többi gyerek, én is tudtam, mit hova kell tenni a morális koordinátarendszerben. Németek=gonoszak. Oroszok=megmentők. A saját kezemmel vágtam ki az NSZK és az NDK zászlaját apám atlaszából. Azt elfelejtették elmagyarázni, hogy mégis MELYIK németek voltak az alantas állatok, szóval biztosra kellett mennem… Apám, a téeszelnök, aki nem mellesleg kisgyerekként Erdélyből a Vörös Hadsereg elől menekült gyalog a családjával, majd 53-ban teljesen őszintén meggyászolta Sztálint, nem tudta, hogy sírjon vagy röhögjön. Szerintem egyszerre csinálta, úgymond sírva vigadott, csak én ezt akkor még nem értettem. Nem múlt el nap, hogy ne játszottunk volna nácisat az óvodában, és ahogy elnézem, ez Lettországban sem volt másképp. (Azzal a nüansznyi különbséggel, hogy nem volt olyan, hogy Lettország.) A második világháború, az tuti móka volt. Győztek a jók, és ez még csak nem is valami hülye mese sárkánnyal meg ilyen vackokkal, hanem történelmi tény. Az érdekesebb részletek csak sokkal később kezdtek kiderülni, akárcsak a Kedvenc háborúm tömegsírra épült lakótelepe esetében.
Alapvetően dokumentumfilmről van szó, rengeteg filmbejátszással, családi képekkel, hasonlókkal, de ehhez a műfajhoz képest nagyon fontos különbség, hogy a Kedvenc háborúm a történelmi tényeken kívül a lehető legszemélyesebb szinten megjeleníti azt is, hogy ezt az egész cirkuszt maguk az emberek hogyan élték meg – ezt a célt szolgálják a rajzfilmes részletek. Ez a film nem tárgyilagos, de nem is hazudik. Nincs négy páncélos, pláne kutya (csak megkínzott, elpusztított állatok jelennek meg néha, az értelmetlen emberi konfliktusok áldozatai, akik ugyanolyan értetlenül, tágra nyílt szemmel nézik a pusztítást, mint a gyerekek…). Nincsenek jók, nincsenek rosszak, csak a szürkék, a túlélők, akik mindent megtettek, hogy átvészeljék a dolgokat, és csak néha jut eszükbe, hogy esetleg jobb lett volna nem átvészelni. Ennek megfelelően az animáció is alapvetően szürke és barna színekkel dolgozik, nem hivalkodó, nem vonja el a figyelmet a lényegtől, mégis ötletes, egy percig sem unalmas. Eleinte, amíg nem tudtam eldönteni, mit látok, a narráció eléggé zavart. Utána rájöttem, hogy ezt az egészet se fiktív történetben, se személytelen dokumentumfilmben nem lehetett volna ilyen hatásosan elmondani, az „én” szerepe megkerülhetetlen. Az egyes/többes szám harmadik személyből már eleget hallottunk, a szomszédom rohadék kommunista volt, jöttek az oroszok stb.
Nem tudom, hogy a 16 éves lányom azért sírt a filmen, mert én is sírtam, vagy alanyi jogon. Annyi idős, mint én a rendszerváltás idején, és a környezetében mintha megint divatba jöttek volna az üvöltve suttogós viták, a kiköpő rokonok, a zászlónaktisztelegj. Az ő gyerekkorában is süt a nap, de nem bánnám, ha a napsütés a mélybe is lehatolna, nem csak a felszínt melegítené, mint gyerekkoromban… A Kedvenc háborúm az a film, amit hasznos lenne az iskolákban minden kommentár nélkül mutogatni, hadd tűnődjenek egy kicsit a csimoták.
