A jég ellen címet viselő izlandi és dán koprodukció március másodikán jelent meg a Netflix gondozásában. A történet Ejnar Mikkelsen dán sarkkutató híres 1909-1910-es expedícióját mutatja be nekünk és a film az ő önéletrajzi regénye alapján készült. A rendezői székben a többnyire csak hazájában ismert dán Peter Flinth foglalt helyet.
Az alkotás 1909-ben veszi fel a fonalat. A helyszín: Grönland. A szereplőink a felfedezőcsapat, akik egy szerencsétlen sorsú expedíció nyomába erednek, mert Ejnar Mikkelsen (Nikolaj Coster-Waldau – Dominó, Trónok Harca), a kapitány, azt a feladatot kapta, hogy meg kell szereznie Erichsen dán felfedező feljegyzéseit. Hiszen csak ezekkel bizonyíthatja be Dánia az amerikaiaknak, hogy a Peary-szoros nem létezik és területi követeléseik jogtalanok. A küldetéshez csatlakozik a bátor és ambíciózus Iver Iversen (Joe Cole), és a dolgok végül úgy alakulnak, hogy ő válik Mikkelsen egyetlen társává a megpróbáltatásokkal teli út során.
A mű gyönyörű látvánnyal és a főszereplő páros lebilincselő játékával igyekszik számunkra izgalmassá tenni a sztorit, miközben végig nagyon ügyel arra, hogy a lehető leghitelesebben mesélje el azt. A film során szembesülünk a felfedezés örömével és az út gyötrelmeivel is. Viszont sajnálatos módon a pozitívumok teljes mértékben kimerülnek a már említett látványvilágban és kiváló alakításokban. Az alkotás legnagyobb negatívuma az érdemi konfliktus hiánya. Pedig a kezdése ígéretes. Azonnal beránt minket és megteremt egy erős atmoszférát. Utána az alapszituációnak is nagyszerűen ágyaznak meg, de ahogy haladunk előre rájövünk, hogy csak egy monoton, száraz, érdektelen, önismétlő narratívát kapunk.
Kezdetben még magával ránt minket a festői látkép és a küldetéstudat, de hamar az unalom spiráljába ragadunk. A film súlytalanná válik. Kísérletezik konfliktushelyzetek kialakításával, de azokat borzasztóan kezeli. Kevés olyan szituáció akad, amelyben igazán izgulhatunk a főhőseinkért és amik vannak, azok hamar feloldásra kerülnek. Ezáltal nincs feszültség. A karaktereknek nem kell feláldozniuk kiemelten fontos dolgokat a túlélésért. Nincs olyan történés, amely alapjaiban változtatná meg a szereplőket vagy rengetné meg azok morális egyensúlyát, így tehát egyáltalán nem alakul ki köztük ellentét sem.
A mű első szakaszában a természetnek való kiszolgáltatottság nyújt izgalmat. Ezzel nem is lenne gond, ha ez a rész nem lenne elnyújtva és sajnos nem segítenek rajta a kétdimenziós karakterek sem. A színészek minden tőlük telhetőt megtesznek, de mégsem tudják igazán érdekessé tenni a felületesen megírt figuráikat. A második etapban a monoton hangulatot megtöri egy váratlan fordulat, ami új irányba tereli az eseményeket. Kamaradrámává válik, és a páros kalandjaihoz társul egy Dániában játszódó szál is. Végre elkezdődik egyfajta konfliktusépítés. Ejnar az idegtépő várakozás miatt elkezd teljesen megőrülni. A reménytelenség hatására az eddig zárkózott és múltjáról egyáltalán nem beszélő férfiból előtörnek az elfojtott indulatai és kétségei.
Elkezdi felőrölni az a gondolat, hogy folyamatosan az életét kockáztatta számtalan expedíció során lényegében a semmiért. Miközben ő odavolt, addig otthon várta a kedvese és egy talán teljesen másik karrier, amiben ugyanúgy kiteljesedhetett volna. Most viszont itt hal meg jégbe fagyva és soha többé nem láthatja viszont a nőt, akit szeret. Ez az analógia rengeteg érdekes kérdést vet fel magában a karakterben és a nézőben egyaránt. Ezzel szemben Iver mindvégig megmarad az egyszerű de hűséges segédnek, aki aggódik a kapitányért. Folyamatosan ott van a levegőben kettejük között a feszültség, de a viszályaik mindig csöndesen zárulnak. Sosem alakul ki köztük meghatározó, valódi összetűzés, amely mindkettőjüket és egymáshoz való viszonyukat is megváltoztathatná. Ez a periódus, amilyen hirtelen kezdődött olyan gyorsan véget is ér, mivel megérkezik a mentőhajó. Ezután az epilógusban megkapjuk az ízléses, de sablonos happy endet, amiben hőseink elnyerik a méltó jutalmukat.
