Az első találkozásom Wes Anderson-nal valamikor 2005 körül történhetett. Az Édes vízi életet tekintettem meg és rettentően utáltam. Nem értettem és egyáltalán nem élveztem a mára már védjeggyé nemesedett központozást és egyéb vizuális játékait a kedves direktor úrnak. Teljes elképedéssel álltam emberek előtt, akik már akkor imádták. De mondjuk akkoriban még a Bajnokok reggelijével sem tudtam mit kezdeni.
Viszont be kellett látnom, hogy vannak rendezők és írók, akikhez érni kell. Vagy csak nyitottnak lenni a szokatlanra. Esetleg az abszurd elfogadása a kulcs. Nem tudom, őszintén. De mire eljutottunk a Holdfény királyságig, már rajongtam annak minden percéért.
S ha még azt is hozzáteszem, hogy egész filmográfiákat képes voltam végigülni egy-egy színészi játékért, akkor nem kérdéses, úgy vártam A Francia Kiadást, mint egyszeri újságíró a Pulitzert.
Anderson a már jól bejáratott kabalái (Bill Murray, Owen Wilson, Tilda Swinton, Adrien Brody, Edward Norton, Jason Schwartzman, Anjelica Houston mint narrátor) mellé beszervezett töméntelen mennyiségű egyéb sztárt (Benicio Del Toro, Léa Seydoux, Frances McDormand, Timothée Chalamet, Jeffrey Wright, Elizabeth Moss, Tony Revolori, Christoph Waltz, Saoirse Ronan), akik elképesztően szívesen vettek részt, még ha esetleg csupán másfél percet voltak is jelen a vásznon. Mert ma már igenis presztízs egy Wes Anderson filmben szerepelni.
A történet egy fiktív francia kisvárosban játszódik, ami az úgyszintén kitalált kansasi újság, a Liberty Kansas Evening Sun kihelyezett szerkesztőségének ad otthont.
Mint minden újság, úgy a Francia Kiadás is egyfajta antológia. Több alkotó műveit tartalmazó válogatás, melyet bizonyos szempontok szerint, főszereplőnk (már ha W.A. filmben létezik ilyen), ifjabb Arthur Howitzer (Bill Murray – Zombieland: A második lövés) állít össze, kedvenc íróinak munkáiból.
Ahogy az érának, úgy talán a formának is igyekszik emléket állítani a film. Keretes szerkezetében, ami a főszerkesztő gyászjelentésével kezdődik és végződik, mely egyben a magazin halálát is jelenti. (Mivel Howitzer a végrendeletében elrendeli a francia honba kihelyezett szerkesztőség teljes lenullázását, amennyiben eltávozna az élők sorából.) A két, egymásba visszatérő jelenet közben megnézhetjük a lap székhelyének, Ennui-sur-Blasé útirajzát és történelmével vegyes jelenét. Majd három cikk történetét, mielőtt búcsúképp, szavanként összerakva írná meg a teljes szerkesztőség, hőn szeretett vezetőjük gyászjelentését.
A három történet nem is lehetne különbözőbb.
Az első a művészet kapcsolata az azt körülvevő valósággal. Hogyan válik valaki ismert és elismert művésszé, még ha ő maga nem is vágyik minderre.
A másodikban az újságírói semlegesség létezésének feltételezése teszi még bizarrabbá, a teljesen abszurddá butított ’68-as diáklázadást.
Míg a harmadik történetben egy ételkritikus krimijébe csöppenünk, hogy meghallgathassuk egy hősies séf szájából az elhivatottság kvinteszenciáját.
A film szerkezetére, egyedi hangulatára, színek, beállítások, arányok és a vágás játékára most nem térnék ki. A recept jól bevált és most is működik. Akinek mégis hiányérzete lenne, az tekintse meg ezt a röpke összefoglalót.
Amiben nekem új tudott most lenni Wes Anderon mozija, az pontosan az a 10%, ami elválasztja a tökéletestől. Miszerint úgy jöttem ki a moziból, mint akit fejbevertek egy halványkék Smith Corona-val. Mert ez így azért megfelelően tömény és kemény sűrítés volt kérem.
Életemben másodszor kívántam rá a szinkronra (első ízben a Teljesen idegenek esetében fordult ez elő), mert olyan gyors és információdús a film minden elhangzott mondata, hogy szinte alig tudtam beleengedni magam abba a már jól ismert metódusba, amit maga Wes Anderson tanított nekem az elmúlt 20 évben.
Ne kívülről figyeld az eseményeket. Légy részese azoknak. Minden szettje azért rimánkodik, hogy lépj be és lélegezz együtt a szereplőkkel. Ez a csoda újra és újra megtörténik az emberrel, ha elengedi a görcsös racionalitást és csak belefeledkezik ebbe a minden konzekvenciát nélkülöző, néha teljesen értelmetlen, színpompás, vagy épp fekete-fehér világba.
De figyelem, ha erre egyszer ráérzel, akár függőséget is okozhat!
